romanista.hu

Amikor már meccs közben elkezdtem felírogatni gondolatokat, még nagyon pozitív hangulatban tettem. Aztán a második félidő alatt egész jól elkészültem a „felvezető” részével a posztnak, mert nem sok minden volt ami lekötött volna, a végén a bosszankodáson kívül. Összességében egy nem vészes döntetlennel kezdtünk az Athletic ellen az EL-ben ami az új formátumban nem tűnik feltétlen rossz indításnak, de egyrészt ez majd kiderül a végén, hogy mennyire fog hiányozni ez a 2 pont, másrészt a jelenlegi helyzetben minden pozitívumra szükség lenne.

Csütörtök este ismét roppant különleges esemény játszódik majd le a Stadio Olimpico gyepén: Ivan Juric első nemzetközi meccse lesz az AS Roma kispadján (meg úgy általában), egy olyan sorozatban, amely átalakított formájában most leginkább az áttekinthetetlen káoszra hasonlít. De, hát mi otthonosan mozgunk a káoszban, sőt tulajdonképpen konstans bizonytalanságot élünk át az elmúlt 1,5 évben. A mostani másfél hétben viszont már-már egy Emir Kusturica filmet idéző szédítő tempóban vágtánk mindezt a pofánkba.

A szokásos augusztusi pár forduló utáni válogatott szünet végére értünk. Legutóbb egy „félkész” csapatok csatájában játszottunk gól nélküli döntetlent ami sajnos történelmileg a jó eredmények közé tartozik a Juventus vendégeként. Aztán egy igen mozgalmas, igazából még mindig zajló piaci záráson vagyunk túl és most már (szinte) teljes csapattal készülhetünk az igazi pörgős őszi szezonra.

Az Empoli meccs után a Dybala-kérdésből hamar edzőkérdés vált. Bár, az kétségtelen, hogy senki nem követelte DDR fejét, de azt egy emberként mondhatjuk, amit eddig láttunk, az csalódás. Pedig nagyon szép reményekkel érkeztünk a rajtja, kb. úgy mikor az IKEA honlapon (vigyázat termékmegjelenítés!) kinézzük a kimondhatatlan nevű norvég halászdémonról elnevezetett szakállolaj tartót polcot, megrendeljük, lelkünkben szerelmetes népdalokat búgva várjuk, majd aztán egy rahedli lapraszerelt bútor között kell rendet vágni a nap végére több-kevesebb sikerrel (kedvencem, amikor a szekrényhez kevesebb excenter csavart csomagoltak, mondjuk azok nem a svédek voltak, hanem a lengyelek, na de az elv hasonló, az időtöltés milyensége meg gondolom ismerős mindenkinek).

„Talán utolsó fellépésére készül a veterán gladiator. A rutinos, minden hájjal megkent harcost csak a legvégén, a fináléra engedik be. Addigra a kezdetben is elég ellenséges, és vérmes tömeg már beleunt a látottakba, tehetetlen dühét ráöntené valaki másra. VALAKIRE. Hősünk ekkor lép be a száraz küzdőtérre; ellenfelei fáradtan, izzadva a hőségtől és az eddigi komoly fizikai megpróbáltatástól most megállnak egy pillanatra, összenéznek. Szemükben új tűz lobban, biccentenek egymás felé, mindenki tudja mi a dolga: Őt kell eltakarítaniuk! Az edzett harcosunk, azonban tudja ezt. Még mindig elég gyors és technikás, habár megkopott az évek során, de azt is pontosan tudja, egy kicsit lenézik már. Most harcba indul, lerántják, de továbbviszi az akciót, utolsó leheletével még gólpasszt ad a termetes szláv harcosnak, aki történetünk elején éppen csak belehurcolják ebbe a világba. Több ez mint, egy jó labda, ez egy staféta átadás, és egy ellenfélnek bevitt kegyelemdöfés egyszerre. A tömeg megdöbben, majd szinte megőrül, éljeneznek. Akik, ellene voltak fölállva tapsolnak, virágok repülnek a stadion gyepére. Dybala ott fekszik, arccal az égnek és magában mosolyog; várja, hogy hordágyon vigyék le, kísérve az ellenfelek és barátok hosszú elismerő pillantásával. A sorfal összezárul, hősünk búcsúzik…”