Gialla come er sole
Rossa come er core mio
Mostanában naposabb oldalát mutatta/ja kedvenc együttesünk. Két rangadó egymás után, amely bizonyította, hogy nem csak behúzott farokkal, a hátunkat törő hálóval tudunk nyerni (meg egyáltalán nyerni tudunk). Valamint a vetélytársak is képesek a bukdácsolásra a bajnokságban, mindezt úgy, hogy a nemzetközi porondon viszont elég jó helyzetbe hozzák magukat. Ennél tökéletesebb nem is lehetne.
Persze kósza felhők is átsiklanak a kellemes kora nyári égbolton, de eddig, amikor szükséges volt, akkor az akarattal és szívvel áthidaltuk a problémákat…
Az első megnyert rangadók
A Lazio meccs már önmagában is fokozottabb lelkiállapotban zajlott le, de azzal, hogy sikerült behúzni – ráadásul a kezdeti nehézségeket után, kifejezetten simán – egy újabb lelki löketet jelentett a játékosainknak akkor, amikor úgy nézett ki egy kisebb hullámvölgybe kerültünk (elsősorban a játékot tekintve). Róma ismét bordó és sárga színekbe öltözött, DDR megnyerte első rangadóját (az Inter és Fio elleni próbálkozások után). Utazhattunk tehát Milánó pirosabbik felébe…
Talán a felsorolt lelki turbó, vagy De Rossi bizonyítási vágyának köszönhető, hogy úgy néz ki egy cseppet sem vagyunk hajlandóak EL-t félvállról venni, sőt bármennyire is logikus ez nekünk, egyszerű szurkolóknak; az igazság az, hogy a Milan elleni meccsek – szemben mondjuk az udinei összecsapással – prioritást élveznek, legalábbis a felállításban és taktikai készültségben biztosan.
A legkiemelkedőbb változás El Shaarawy jobb oldalra húzása, amivel egy kvázi hibrid 5 védős felállás alakult ki, hiszen az olasz szélső nagyon sokat és keményen lépett vissza Leao-ra (Celikkel együtt), aki így csupán csak 38-szor ért labdába, ebből mindössze 4-szer a büntetőterületen belül, az XG-je 0.26, míg a várható asszisztja 0.06 volt! (Kis összehasonlítás: 52.75 az átlagos érintése, ebből 7.1 a tizenhatoson belül. A várható gólja ugyan 0.27 a Serie A-ba, viszont az XA mutatója 0.30, számokkal bizonyítva mennyire meg tudtuk fogni a portugált).
Ami hasonlóság volt, az a masszív védekezés, a gyors ellentámadások, na és persze Mancini. Amióta De Rossi leült a kispadra és nyertünk 3, vagy 4 mérkőzést, hallgatom minden „stúdiószakértőtől”, hogy ez eddig szép és jó, de mi van, ha egyszer nem mennek be a helyzetek? Nos, ez kétségtelenül igaz (bár elég semmitmondó), de a dolog úgy áll, hogy bemennek. A Roma továbbra is nagyon magasan felülteljesít a helyzetek minősége és annak értékesítésének mutatóiban, közel 10 góllal (9.29), ami valóban több, mint átlagon felüli (a jelenlegi olasz mezőnyben az Atalanta jön utánunk 4.47-tel, majd a Milan 4.28-cal, de az idei Aston Villa [7.20], Heidenheim [5.79], Lorient [5.46] is messze elbújhatnak mögöttünk). Viszont fontos mutató a védekezésünk: 35 gólt kaptunk eddig a Serie A-ban, de a várható kapott találat még ennél is kevesebb (33.74). Magyarul: lehet, hogy a Lecce ellen bőven benne volt, hogy kapituláljunk, de az igazság az, hogy az utóbbi idők stabil védekezése nem az ellenfelek képességein, és a szerencsén múlott.
Persze, ezen statisztikában még José-éra is bőven beletartozik. Apropó Mourinho, érdekesség, hogy a portugál mestert január 16-án állították fel a Roma kispadjáról, miután egy kupamérkőzésen 1-0-val kiestünk a Lazioval szemben, majd 3-1-re kikaptunk a Milantól idegenben (mellesleg azon a találkozón is Svilar védett már).
A statok nagyon hasonló meccsekről mesélnek: a fővárosi derbin még többet is mutattunk hátrányban, mint a Lazio legutóbb (igaz, pont ugyanannyira ment mind a két csapat vele), a Derby eldöntéséhez pedig elég volt 0.7-es XG. A Milan meccsek egy kicsit más kategória, sőt éppen fordított: januárban Adli góljával 11 perc után vezettek a hazaiak, most mi döntöttük el a találkozót a 17. minutumban. És itt érdemes elidőzni ezen, mert ez a csapat megtartotta addigi védő erényeit még 4 védővel is (ugyan a Milan elleni EL találkozón 25 kapura lövést „szenvedtünk el”, de ugyanúgy csak 5 találta el a ketrecet, mint korábban; ahogy a Lazio is mindössze 1 Svilar védést tudott kierőszakolni), miközben még újakat is sikerült szerezni (hatékonyabb támadójáték). De a különbség valóban lehet a szerencse is, de egy fontosabb dolog: a koncentráció és a magabiztosság is döntő, amely korábban nem volt meg (és ami értelemszerűen hiányzik a statisztikából).
Egy rendhagyó mérkőzés
Hogy mennyire egy különös mérkőzés lesz az udinei kirándulás, azt nyilván senki nem sejtette, viszont már az indulása is ebbe az irányba mutatott. Milánóból ugyanis nem Róma, hanem Monza következett. A lombard csapat átadta edzőközpontját – mialatt ők Bolognaba utaztak, hogy szombaton egy nem túl izgalmas gól nélküli döntetlennel növeljék BL esélyeinket – ahol két napunk volt felkészülni az Udinese elleni összecsapásra. Ezt a szokatlan szívélyességét nehéz nem úgy értelmezni, mint Francois Modesto nyitó ajándékát következő munkáltatója felé, annak ellenére, hogy ez hivatalosan továbbra sincs megerősítve. De ez a momentum – na, meg az, hogy elhalkultak a találgatások – számomra elég meggyőző bizonyíték emellett.
Friuliban aztán érdekes kezdőre kaphattuk fel a fejünket: jött a 3 védő és nem jött Dybala, Pellegrini, és Mancini sem. Amivel nekem nem feltétlenül volt bajom. Egyrészt, mert a csapat egy részét valóban pihentetni kell: Mancini lassan olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás, aki minden meccsen mutatja, hogy hamikázni szeretne. Pellegrini és Dybala is sérülésekkel küzd, ráadásul a Milan ellen Cristante eltiltását fogja tölteni, így az előzőre nagyobb munka hárul majd a csütörtöki visszavágón. Másrészt az Udinese nagyon jó a magas labdaszerzéseknél, így logikus volt, hogy a labdakihozatalok megkönnyítéséhez minél többen legyünk hátul, ha pedig mégis elvesztjük a játékszert lesz elég ember a korrekcióra is. Ilyenből sajnos volt is, lásd Llorente és Lucca csörtéje egy kiugratás után, ahol egy kicsit izgulni kellett, hogy még véletlenül se fújja be Pairetto büntetőnek.
A kissé lassan csordogáló mérkőzésben az egyértelmű fordulópontot Huijsen hozta meg, aki teljesen érthetetlen mozdulatsor végén (ami szerintem egy fókaképzőben is azonnali heringmegvonást vonna maga után) veszített labdát és kerültünk ezzel hátrányba. A fiatal spanyol védő – nem elírás, időközben nemzetet váltott, bár csak ifjúsági szinten, szóval nem végleges még a narancs mez pirosra cserélése – mostanában kissé leereszteni látszik, ami a koncentrációt illeti, Smalling visszatértével – na meg az állandó 4 védővel – pedig egyértelműen tovább csökkenhetnek a pályára lépési lehetőségei (bár mostanában a kisebb együttesek ellen azért megkapja a stabil egy félidejét, DDR szerintem továbbra sem szánna neki más szerepet, így lesz majd lehetősége javítani).
Szóval 1-0. Innentől lett igazán problémás a döcögő labdakihozatalunk. Ugyan hátul stabilan körbe tudjuk adogatni a labdát, de a felpasszok után általában visszapasszok következtek. Gyakorlatilag nem volt, aki kockáztatva leforduljon, meginduljon pár ember között, esetleg valamilyen váratlan továbbítással próbálkozzon. Ez elsősorban a visszalépő Baldanzi – Aouar – Zalewski hármast terheli, na meg persze a jól védekező Udinese-t dicséri.
A második játékrészben viszont De Rossi ismét húzott egyet, ami igencsak jól állt a csapatnak: behozta Dybalat, Aouar helyett, és Karsdorp Huijsen cserével átálltunk 4 védőre (pontosítva 4-2-Dybala-3-ra, ebből az argentin ott volt, ahol akart). Ezzel gyakorlatilag a két egymás mellett játszó kreatív játékossal alaposan megzavarta a csíkos alakulatot, aminek a tizenhatos jobb sarkáról 15 perc alatt leadott 4 lövés lett a következménye. Na, meg egy gól, bár az nem ilyen akcióból.
A napsütést már korábban beárnyékolta a friuliaiak vezetése, szívből meg nem tudtuk megoldani a dolgot – egyelőre. Úgy tűnt ugyanis éppen ezzel akadt némi probléma. A kezdeti riadalom nagyon jogosnak tűnt, és rossz volt látni Ndickat, ahogy lehozták a hordágyon. Nem véletlen, hogy De Rossi nagyon küzdött a meccs folytatása ellen, amiben Cioffi is igazán partner volt, ahogy a bíró sporttásr is.
Személy szerint szerencsésebbnek tartottam volna, ha Pairetto egy kicsit azért küzd a mérkőzés pillanatnyi eltolásáért mondjuk egy fél/egy óra különbséggel, és még aznap befejezték volna a találkozót. Mindezt alapozom arra, hogy Ndicka állapota aggasztónak tűnt, de nem vesztette el eszméletét (mint utólag kiderült), nem kellett újraéleszteni (Hála Istennek!), fél óra alatt állandó orvosi felügyelet mellett elképzelhetetlennek tartom, hogy ne lehetett volna stabilizálni és kizárni az életveszélyt egy olyan sportember esetében, aki heti (vagy napi) orvosi felügyelet alatt van (persze nem vagyok szívspecialista, sem orvos). Idő pedig lett volna arra, hogy este kilenc-tíz körül befejezzük.
Ahogy orvos nem vagyok, úgy edző, vagy profi játékos sem, így nem tudhatom, milyen, amikor valakivel gyakorlatilag összezárva éltek egy éven keresztül, aki nem biztos, hogy a legjobb cimbid, de mindenképp olyan ember, akiben iszonyatosan meg kell bíznod, és együtt melóztok nap, mint nap fizikai és szellemi erőn felül. Talán rendhagyó lehet ez a vélemény, de (így utólag persze) jó volt látni a csapattagok arcán kiült aggodalmat és félelmet. Szerintem ennél jobban nem lehet bizonyítani, mennyire együtt van ez a társaság.
Narancsliga vonzásában
A vasárnapi szerencsétlenül alakult mérkőzés (kimaradt a szelfiző srác, ami szintén elég szokatlan, de tulajdonképpen lényegtelen momentum volt) nem valószínű, hogy komolyan megtörne lelkileg az egyesület. Sőt.
Azt gondolom, hogy kettőzött koncentrációval vágunk bele a Milan elleni összecsapásba. Az látszott, hogy Piolit megleptük, olyannyira, hogy elkezdte őket foglalkoztatni a visszavágó. Legalábbis nehezen magyarázható mással, hogy a Sassuolo 10 perc alatt elkapta őket, és 2 gólos előnyre tett szert, amiből csak a végére sikerült egalizálni (3-3). Két meglepetés egy héten, ez igazán kizökkentő lehet.
Persze a Milannak bőven megvoltak a helyzetei (ellenünk is) 2.84-es XG-re rúgtak 3 gólt, míg a hazaik ugyanezt 1.19-re hozták. Ami azt mutatja egy kissé baj van mostanában a koncentrációval, mind elöl, mind hátul. Érdekes, hogy az ellenünk remekül beálló Chukwueze Reggio Emilia-ban elég halovány teljesítménnyel rukkolt elő (bár lőtt egy szép gólt, amit annuláltak), ezzel szerintem ismét Pulisic fog előnyt élvezni majd a Milan kezdőjében Rómában, ugyanakkor Leao kifejezetten parádézott.
Az utóbbin kívül Pioli nem sok kezdőt hagyott a pályán: hiányzott Gabbia, Calabria (helyette Florenzi játszott, és száradt a lelkén egy gól), Bennacer, Reijnders és az említett Pulisic is. Ami hasonlóan nagy felforgatást jelent, mint, ami nálunk történt; mutatva ezzel, hogy bizony mindkét tréner igencsak komolyan veszi a nemzetközi találkozót.
Feltételezhető, hogy a Milan ugyanazzal a kezdővel fut majd ki az Olimpico gyepére, mint az odavágón. De Rossinak is csak a finomhangolás lett volna a feladata, ha Cristante játékra kész. Az olasz középpályás azonban eltiltott, helyette biztosan Bove játszik – ezt elmondta a sajtótájékoztatón is – de én nem lennék meglepve, akkor sem, ha 3 védős rendszerre váltanánk a találkozó során (azt nem gondolom, hogy így is kezdünk majd).
Végül érdemes visszakanyarodni az El kérdésére. Azt tudjuk, hogy ez nem életbevágó jelen pillanatban, viszont jó pár érv van amellett, hogy miért érdemes igenis villantani. Ott van DDR személyes motivációja, biztosan dolgozik a dac is a csapatban, akik tavaly ugyan eljutottak a döntőbe, de az nem szólt másról, mint José Mourinhoról. Ehhez jön most Ndicka esete is, valamint az a lelki töltet, hogy győzelmek után gyorsabb a regenáció is. (Azzal, hogy kiesett a City és az Arsenal, az olasz csapatok 5 jelöltet küldhetnek jövőre BL-be, ami még messze nincs meg, de a sorsunk a kezünkben van.)
Roma – Milan ma 21:00-tól az RTL HÁRMON és RTL +-on!