minden, ami az AS Roma csapatával kapcsolatos
Lehet, hogy velem van a baj, de általában hiszek a csapatomban. Most például úgy vagyok vele, hogy el tudom képzelni, hogy meg tudunk szerezni egy Bajnokok Ligája helyezést érő pozíciót az idény végén. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd sok góllal nyerünk meccseket, vagy, hogy egy kompakt csapatot verünk meg (a Lazio elleni győzelem fantasztikus volt, de akkor valahogy nem állt össze még a Sarri csapat). De egyelőre inkább a hit van…
Elsőre talán mindenki a szívéhez kap, elsápad, vagy csak zavartan körbe pillant, hogy ilyen bátor címmel kezdek neki a felvezetőnek, a csapat pedig annak az ismételten hosszúnak ígérkező menetnek, melynek majd csak november közepén lesz egy kisebb megszakítása, és amelyben három naponként csapunk össze válogatott – de többségében természetesen olasz – ellenfelekkel. (Mindenkit megnyugtatnék, a további „krasznahorkai” mondatoktól kímélem majd a társaságot).
Nem éppen ilyen munkacímen és tematikán gondolkodtam, amikor rám került a Fiorentina meccs felvezetője és egyben a Lille meccs elemzése, de mit tegyen az egyszerű blogger, ha nem hagyják tervezni. Na, meg unatkozni (a meccseink kivételével, ahol lehetne alfa-állapotba kerülni, csak nálam inkább vérnyomásnövelő hatása van).
Szerintem mindenkinek megvan az az érzése, amikor egy hosszabb szabadság után még úgy indul be az ember a munkahelyére, hogy „oké pár dolgot otthagytam, de egy kicsit most átgondoltam, nem lesz vele gond. Jó, meg persze biztos lesz még pár 5-10 másik teendő is, de – tulajdonképpen lelkesen – belevágunk majd ebbe a feladatözönbe!” Aztán a következő másfél-két órába ránk öntik a sűrű-sötét trutymót, és rájövünk, hogy nem voltunk eleget távol (vagy túl sokat, ez ízlés dolga). De, azért mégiscsak nekiugrunk valahol, de hogy mikor vesszük fel a ritmust, és meddig tart a lendület, az nagyon kérdéses.
Szóval, üdv újra itthon!
Májusban XIV. Leó pápa megválasztásakor egy igen ritka együttállás alakult ki: jelesül, hogy Róma püspöke fiatalabb, mint annak edzője. Sokat mondó… egyrészt jelenti azt, hogy a Ferenc által megkezdett reformokat az egyház szeretné egy hosszan tartó, „nyugodtabb” regnálással megszilárdítani, másrészt pedig, hogy a AS Romanal esedékes újjáépítést nem a 73 éves Claudio Ranieri fogja levezényelni. Annál is inkább, mert ősz mesterünk sosem tartozott a filozófus csapatkreáló látnoki személyiségek közé, karrierije nagy részében kapott keretekből kellett kihozni a maximumot, több-kevesebb sikerrel (nálunk szerencsére többel). A római egyházatyával való párhuzamban a legnagyobb különbség az lehet, hogy Ranierinek megvolt a lehetősége, hogy maga választhatta meg utódját.
Tudom, hogy a szezon lezárását követően mindenkit elsősorban az új Mister személye hoz lázba (főleg az elég változatos hírkavalkádnak köszönhetően, de mostanra már biztos befutóval), de úgy tisztességes, és fontos, hogy még egy emléket állítsunk annak a Mesternek, akinek köszönhetően csapatunk ismét európai kupában indulhat (zsinórban 12. alkalommal, aminél csak egy tartósabb jó szereplésünk volt 1998 és 2010 között; persze a képet némileg árnyalja a Konferencia Liga bevezetése, amivel stabilan még egy hely mindig kiadó, de például a tavalyi Napoli, az azelőtti Juventus, vagy három éve az Atalanta számára ez is kevés volt), illetve megünnepeljük ezt a remekül sikerült szezont.
Az elmúlt két hétben az AS Roma csapata lejátszotta az a két mérkőzést, ami a legfontosabbnak ígérkezett az Athletic Bilbao elleni kiesés után (mellesleg a derék baszk csapattal eljátszották majdnem ugyanazt a forgatókönyvet: a 10. percben kiszórták az ellenfelet, bár ez jogosnak látszott, akik azonban nem éltek a lehetőséggel; így a visszavágón egy 11-est is kaptak, persze ez is korrektnek érződött, mindegy, csak kis érdekesség).
Nem készült összefoglaló a Juventus elleni rangadóból, szóval most összecsapva a városi derbivel egyben ömlesztve kínálom mindezt, tehetem meg könnyedén, mert sajnos mindkét meccs nagyon hasonló forgatókönyvvel bírt, és nagyon hasonló eredményességgel (úgy majdnem semmilyennel).
Az idei szezonban ritkán látott sorozatot produkált a Juventus együttese: 21 fordulón keresztül maradt veretlen! Némileg árnyalja azonban a tényleg megsüvegelendő teljesítményt, hogy ebből az elképesztően nagy számból csupán 8 volt a győztes meccs, így a megszerzett 37 pont akkor még az első négyhez sem volt elegendő. Mégis úgy tűnhetett Thiago Motta jó munkát végez, csak még szükség van némi finomhangolásra: érkezett is télen erősítés gyanánt a Serie A-ba berobbanó Kolo Muani (aki azóta üstökösként le is bukott a horizonton), és jöttek is a győzelmek. Ehhez képest a sajtó folyamatosan billegő kispadról cikkezett, ami egy nem Juventus szurkoló számára csak egy szokásos, felfújt szárnyas benyomását keltette. Egészen az Atalanta elleni meccsig, majd rá a látványosan megismételt összeomlással a Fiorentina ellen. Ekkor Motta ment, és érkezett helyette Tűzoltó Tudor, aki eldobva mindent szaladt segíteni volt csapatának, vállalva egy rövid kontraktust is (év vége + BL esetében plusz 1 év). Velük játszunk most.
