Szerző: kanton

Egy hónappal ezelőtt egy Juventus elleni döntetlennel vonultunk a válogatott szünetre. Akkor az eredmény és a látottak is azt mondatták az emberrel, hogy jó úton járunk. Aztán persze történt, ami történt…

…Most egy válogatott szünetből visszatérve ekkora viharra nem számíthatunk – nem mintha számítottunk az előzőre – viszont hangulatunk nem is oly reményteli, mint anno: a Venezia nyögvenyelős legyőzése és az Elfsborg elleni botrányos SEMMI után, a Monza ellen már kötelező lett volna győzni, ami hát jól nem sikerült. Most pedig egy kemény dömping veszi kezdetét, tényleg 3 naponta meccsekkel, rangadókkal. Nem tudom mi lesz, de egy biztos: ezt most nem várjuk, ez most csak úgy jön…

Csütörtök este ismét roppant különleges esemény játszódik majd le a Stadio Olimpico gyepén: Ivan Juric első nemzetközi meccse lesz az AS Roma kispadján (meg úgy általában), egy olyan sorozatban, amely átalakított formájában most leginkább az áttekinthetetlen káoszra hasonlít. De, hát mi otthonosan mozgunk a káoszban, sőt tulajdonképpen konstans bizonytalanságot élünk át az elmúlt 1,5 évben. A mostani másfél hétben viszont már-már egy Emir Kusturica filmet idéző szédítő tempóban vágtánk mindezt a pofánkba.

Az Empoli meccs után a Dybala-kérdésből hamar edzőkérdés vált. Bár, az kétségtelen, hogy senki nem követelte DDR fejét, de azt egy emberként mondhatjuk, amit eddig láttunk, az csalódás. Pedig nagyon szép reményekkel érkeztünk a rajtja, kb. úgy mikor az IKEA honlapon (vigyázat termékmegjelenítés!) kinézzük a kimondhatatlan nevű norvég halászdémonról elnevezetett szakállolaj tartót polcot, megrendeljük, lelkünkben szerelmetes népdalokat búgva várjuk, majd aztán egy rahedli lapraszerelt bútor között kell rendet vágni a nap végére több-kevesebb sikerrel (kedvencem, amikor a szekrényhez kevesebb excenter csavart csomagoltak, mondjuk azok nem a svédek voltak, hanem a lengyelek, na de az elv hasonló, az időtöltés milyensége meg gondolom ismerős mindenkinek).

„Talán utolsó fellépésére készül a veterán gladiator. A rutinos, minden hájjal megkent harcost csak a legvégén, a fináléra engedik be. Addigra a kezdetben is elég ellenséges, és vérmes tömeg már beleunt a látottakba, tehetetlen dühét ráöntené valaki másra. VALAKIRE. Hősünk ekkor lép be a száraz küzdőtérre; ellenfelei fáradtan, izzadva a hőségtől és az eddigi komoly fizikai megpróbáltatástól most megállnak egy pillanatra, összenéznek. Szemükben új tűz lobban, biccentenek egymás felé, mindenki tudja mi a dolga: Őt kell eltakarítaniuk! Az edzett harcosunk, azonban tudja ezt. Még mindig elég gyors és technikás, habár megkopott az évek során, de azt is pontosan tudja, egy kicsit lenézik már. Most harcba indul, lerántják, de továbbviszi az akciót, utolsó leheletével még gólpasszt ad a termetes szláv harcosnak, aki történetünk elején éppen csak belehurcolják ebbe a világba. Több ez mint, egy jó labda, ez egy staféta átadás, és egy ellenfélnek bevitt kegyelemdöfés egyszerre. A tömeg megdöbben, majd szinte megőrül, éljeneznek. Akik, ellene voltak fölállva tapsolnak, virágok repülnek a stadion gyepére. Dybala ott fekszik, arccal az égnek és magában mosolyog; várja, hogy hordágyon vigyék le, kísérve az ellenfelek és barátok hosszú elismerő pillantásával. A sorfal összezárul, hősünk búcsúzik…”

Nem éppen a legszebb pillanatait éli meg De Rossi irányította AS Roma. Persze pánikra nincs ok, tulajdonképpen semmi sincs veszve alapon foggal-körömmel küzdünk tovább, hogy ezt a hetet túlélve, majd a következőnek is nekivághassunk, ahol azt hiszem hasonló célok lebegnek mindenki szeme előtt. Az igényeket lejjebb adva most a legfontosabb a koncentráció, a higgadtság, na és persze az eredményesség lesz.

De, szokásom a kezdet kezdetén kezdeni, ami Lord Byron tollából kissé elegánsabban hangzott („My way is to begin with the beginning”); mint a Szerb Antal fordításban, viszont a lényegen nem változtat: követve a viszonylagos időrendet (hiszen az idő viszonylagos tényező) körbejárjuk a fontosabb témákat.

Lassan itt a Húsvéti időszak, és vége a böjtölésnek is (már aki tartotta, bár úgy sejtem, a létezéséről mindenki tudott). Kis hiány mutatkozott a fórumunkon is, de ennek csak részben szervezésbeli problémák az oka (a Brighton meccse előtti Aleram poszt nem élesedett valamiért), ezt megtörve, most igyekszem egy kicsit összefoglalni (de még nem felvezetni) az elmúlt 2 hét fontosabb eseményeit. Mert, habár a csapatunk is rövid pihenőre tért, azért ez-az még összegzésre vár. Lássuk is a menüt, akkor…

Csütörtökön este kedvenc csapatunk (milyen jó ezt nem letartgikusan, némi iróniával a fogak között, enyhe gúnyos mosollyal kimotyogni) simán elintézte Európa Liga mérkőzésen az angol középcsapat (de játékosállományban magasabban értékelt, anyagilag magasabban kvalifikált) Brightont, meg a haverját Hove-t.

A sorsoláskor már jöttek a gúnyos hangok: itt a kiesés, „Ne legyen több Fejenóld, meg Blájton!” „De mi megmutattuk nekik! Azt mondták csak egy edző felpattanás a 3 kieső legyőzése (meg egy szerencsés EL továbbjutás). De aztán megvertük a Torinot, majd megvertük a Monzat, aztán a Brightont előbb lenulláztuk, megaláztuk és aztán vertük meg!” (ígérem befejeztem a Monty Python idézetek kiforgatását…). Szóval panaszra nincs ok, és mivel felvezetőkben kicsit elmaradtunk, egy kicsit érdemes visszalépnünk.

Daniele De Rossi kispadra kerülésével felültünk egy igazi hullámvasútra, mind taktikai, mind érzelmi szinten, mind a játék képét illetően. Csak egyben nem szerencsére: az eredményességben.

Az igazság az, hogy gondban is vagyok. Azt eddig is sejtettem, hogy nem teljesen értek én ehhez a futball nevű sportághoz, csak szeretek okosakat mondani róla, DDR regnálásával kapcsolatban viszont csak széttárni tudom a kezem.

Daniele De Rossi eddig bizonyította, hogy van mersze változtatni és bevállalni új dolgokat, ahogy bizonyította azt is, hogy remek motivátor, és van elképzelése arról, mit szeretne, és hogyan. Ezzel alaposan meglepte például a Veronat, vagy az Intert. Most azonban sikerült magát és minket is meglepnie, de ez a meglepi inkább arra hasonlított, amikor Dee Dee suli után beszabadult Dexter laborjába…