Don Corleone lassan lesántikál az emeletről. A földszinten, a félhomályában Tomot találja, aki rezignáltan bámulja a dolgozószoba sötét sarkát, kezében egy pohár szíverősítő. A Don fáradtan, nehézkesen leereszkedik a székre. Tom várakozó pillantással feléje fordul, de nem szólal meg.
– Adj egy kortyot. – Töri meg a pár másodperces csendet a Don. Tom készségesen átnyújtja poharát, de még most sem szólal meg. Az öreg egy hajtással kiissza. Összeszedi minden erejét.
– A Mama most sír a szobájában. Halottam, hogy autók érkeztek. Te vagy a Consigliere, mond el nekem is, amit mindenki tud már…
Az Apa
José Mourinhot azonnali hatállyal menesztették kedd délelőtt. Igaz, ez elkerülhetetlennek tűnt, de hogy valóban most, arra megmondom őszintén, én nem számítottam. És sajnos, abban sem vagyok igazán biztos, hogy jelenleg jó döntés született. Tudom, én voltam eddig is, aki ellene ágáltam, és őszintén örülök, hogy nem kell még legalább egy Lazio elleni rangadót megnéznem Special One-nal a kispadon (vagy a lelátón), mégsem vagyok maradéktalanul elégedett.
Ennek oka, hogy mindez elég későn zajlott le. A helyes döntés az lett volna – ezt azt hiszem mindenki belátta a klubnál – ha nyáron megköszönjük az érdemeit és nem érvényesítjük a plusz 1 éves opcióját. Ennek megfelelően jött volna új ember, csinál egy teljes felkészülést, igaz kísérte volna némi népharag, de mindez nyáron, és ha jöttek volna eredmények, szerintem nem tartott volna sokáig. Nem így történt, így ezt engedjük el.
Az is kétségtelen, hogy Joséval elképesztően rosszul szerepeltünk, de ezt mindannyian tapasztaltuk, láttuk, hallottuk. Most ezeket nem ragoznám, viszont nem kiesőzónában álltunk, igaz, a BL helyektől messze (ami a mutatott játékot illeti már bolygóközi a távolság). Nem vagyunk jó anyagi – és stratégiai helyzetben sem. De ezt is tudtuk már. Akkor tulajdonképpen mit is szeretnénk a hátralévő fél évtől?
Friedkinék lépése azt sugallja, hogy ők nem engedték el a BL-be jutás reményét. (Mondanom sem kell, bármilyen más sorozat nekünk értelmetlen lenne). Ehhez pedig kell valaki, aki felrázza az együttest.
De maradjunk még csak a távozásnál. José Mourinhoról ugyanis sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne karakteres, azt nem. Sőt, tulajdonképpen mindent megtesz, hogy csapatai az ő személye köré rendeződjenek: ellenségeket keres, akár a csapaton belül is, akiket megszól nagy nyilvánosság előtt (mondjuk Smalling, aki érdekes, de most állt elő egy hosszú bejegyzéssel, amiben a küszöbön álló visszatérését prognosztizálta), látványosan büntet, vagy váratlanul kiengesztelődik (pl. Karsdorp, aki szerintem semmivel nem tett/tesz többet, vagy kevesebbet hozzá a csapathoz, most, mint mielőtt büntibe került). Valakiket felemel és kvázi mindent megbocsát nekik (mint mondjuk Zaniolo), valakiket pedig a szorgalmuk ellenére sem díjaz (mondjuk Belotti).
Nagy általánosságban az egész csapatottól fegyelmet vár, kiöli a kreativitást, és a hiba kerülését sulykolja. Rideg, monoton futball ez, ami elveszi a játékosoktól az élvezetet, az önálló gondolkodást, feláldozva mindent az eredményesség oltárán. Csakhogy a végtelenségig nem lehet vasfegyelemmel eredményeket elérni. Néha muszáj játszani is…
A gyerekek
Játszani a gyerekek szoktak (pontosabban idejük nagyobb részét fordíthatják erre a tevékenységre, mint a férfiak). A felnőttek dolgoznak (ami általános olvasata, hogy a kénköves pokol válogatott szenvedéseit éli meg, némi pénzbeli jutifalatért). Például egy futballklubban.
Egy egyesületnek megvannak a közös céljai, mindenkinek megvan a maga feladta, aki pedig nem végzi megfelelően, vagy úgy érzi nem kapja meg azt, amit várt, kidobják, vagy kilép. Egy valódi közösségből nem zárnak ki senkit, és nem is távozik senki. Egy egyesület nem igazi család, még csak nem is valódi közösség (ahogy a Corleone család sem az, ellenben a mi kis fórumközösségünk például, igen).
Habár egy futballklub nem család, mégis felvesznek (felveszünk) olyan szociális szerepeket, mint egy családban (egyszerűen, mert ezt tanultuk, és ez a legegyszerűbb). A játékosok a sor végén vannak. Kevés dologban döntenek, nekik elmondják mi a feladatuk, de ők vannak a kirakatban. Ők a gyerekek, akiknek jól kell tanulniuk és mindenki dicséri őket (pénzzel, szóban stb.), ha otthon gond van, pedig az ő teljesítményükön látszik meg, de nem rajtuk csattan az ostor.
A gyerekektől senki nem vár felelősséget. Arra ott van a szülő. A morózus José bácsi csinálta a show-t helyettük. Otthon lecseszte őket, elmondta mit kért, amikor rossz jegyek jöttek csinálta a balhét a tanároknak bíróknak. A sajtóban meg megjelent, hogy Mourinho csapata így, hogy Mourinho úgy. Nem Dybala hagyta ki a ziccert, nem Pellegrini játszott rosszul.
Sokatmondó volt, hogy a Milan elleni verség után Andrea Belotti állt oda a kamera elé. Nem a csapatkapitány Pellegrini nyilatkozott, aki szerintem csak azért van Rómában, hogy ne szakadjon meg a saját nevelésű kapitányok sora, egyébként úgy tűnik, őt is kínozza, hogy szemmel láthatóak képtelen az elődökhöz felnőni. Nem a nagypofájú Mancini, aki nyugodtan beszélhetett volna nyíltan, mert régóta látszik, hogy sérülten lép pályára (le is kellett cserélni), aki mostanában megkapta a kapitányi karszalagot. Nem, Cristante, aki a legtöbb munkát teszi ki a pályára, és Mancini mellett igazán hangadónak tűnik. Nem Paredes, aki a durvaságig képes keménykedni, aki acélidegekkel bevágta a büntetőt. Nem El Shaarawy, aki egy szenzitív nyilatkozatban kérhetett volna elnézést, hogy volt csapata ellen szeretet volna többet nyújtani, de ő is, mint a csapat elképesztően rosszul játszott. Nem, egyikük sem…
Amikor José-t menesztették a szurkolók Trigoriában egyből megállították a volt Mistert, hogy megköszönjék az addigiakat. De, megállították a Paredes-t és Dybalat is, akik szintén akkor távoztak. A mondanivaló feléjük egyszerű volt: nincs több kifogás!
Amikor Curetti kolléga feldobta, hogy akkor most szeretne egy kiadós füttykoncertet a játékosoknak első olvasatra feleslegesnek, kissé aljasnak is tartottam egy toxikus légkört teremteni kapásból. Kicsit átgondolva a dolgot azonban, ha nem is szükségesnek, de mindenképpen hasznos lehet (persze, ha a Verona ellen sem megy majd az Olimpicoban).
Hasznosnak annyiban, hogy megértsék (amit talán értettek eddig is), hogy eddig be voltak korlátozva, eddig vissza voltak fogva, ezután viszont magukra lesznek hagyva…
Az idősebb bratyó
Elérkeztünk Daniele De Rossi kinevezéséhez. DDR nem apa figura. Nem is lehet az, a keret felével játszott: egy csapatban vagy ellenfélként. Daniello egyébként sem egy rigorózus alkat, sokkal inkább egy idősebb testvérre hasonlít, aki hosszú idő után meglátogatja az öccseit. Elviszi őket egy sztriptízbárba, vagy kocsmázni, és egy felhőtlen éjszaka után a végén valahogy kinyögik a srácok, hogy mi a bajuk.
Hogy ez elég lesz? Biztosan. A kérdés, hogy mire.
De Rossinak ugyanis nem sok tapasztalata van. Abban mindenki megegyezik, hogy a SPAL kispadján töltött 17 meccs gyakorlatilag értékelhetetlen. Egy dolgot ki merek jelenteni: nem miatta esett ki a ferrarai együttes. Ezt nagyon egyszerűen le lehet mérni: a tavalyi évben a SPAL 3 edzőt fogyasztott el, az ő teljesítményük pedig semmivel sem rosszabb, vagy jobb, mint De Rossié.
[Venturato már 2021/22-es szezon közepén vette át a csapat irányítását, akkor a vonal fölött végeztek, egy nagyon hasonló teljesítménnyel. Végül az ausztrál-olasz szakember maradhatott a következő szezonban, de mivel nem sok változott elküldték.
De Rossinak jutott 16 bajnoki és egy kupameccs. Egyből 3 védős rendszerre váltott. Végül a második nagyobb vereséghullám után őt is felállították.
Jött a jóval rutinosabb Massimo Oddo, aki még De Rossinál is többet kísérletezett, ráadásul váltogatva a 4 és 3 védős rendszert. Ez kapkodásnak tűnik, ehhez képest Daniele elképzelése valóban sokkal kiforottabb volt. Végül csak az utolsó fordulóban tudta utolérni elődje statisztikai mutatóit, amikor legyőzte azt a Pisa-t, akinek már minden mindegy volt.]
Amire számíthatunk tehát, az a három védős játék maradása. Smalling belengedte a visszatérését, Kumbulla is elvileg a csapattal tarthat már hamarosan, ahogy NDicka is februárra már rendelkezésre állhat. Addig még ugyan valahogy ki kéne húzni a sérült Llorentevel, az eltiltott Mancini-Cristante párossal, meg Huijsennel. És az is lehet, hogy átváltunk a 2 középcsatáros játékra, egy trequartistával. Ez még jól is állhat nekünk: van két különböző stílusú centerünk (Lukaku, és a majd valamikor visszatérő Abraham, valamint Belotti és a majd valamikor visszatérő Azmoun, akik kicsit alkalmasabbak az alárendelt játékra). Van iránytani képes játékosunk (Dybala, aki most a változatosság kedvéért megint sérült és Pellegrini). De ezek megvoltak Mourinhonál is. A lényeg nem itt van.
Ezt a brigádot fel kell szabadítani, hogy élvezzék, amit csinálnak. Tartsanak labdát, mozogjanak szabadabban, vállaljanak be több játékot. Növesszenek önbizalmat, érezzék, hogy most magukért is csinálják. Én ebben reménykedek, ha mindez megvalósul, akkor működhet. Amikor azonban De Rossi átvette a SPALt a második meccsen kiütötték a Cosenzat, aztán viszont nem volt meg az a lelki áttörés. A negyedik meccsen már olyan koncentrációs hibák jöttek elő (szögletek után kapott gólok, hazaadás közbeni hibák), amik pontokba kerültek, ez újabb idegeskedést szült, az újabb hibákat és vereségeket hozott. DDR éppen lelkileg nem tudta felrázni a csapatot, nem tudta átadni azt nekik, amiben igazán jó volt pályafutása során: a koncentrációt, a fegyelmet, a küzdeni akarást, a magától értetődő önbizalmat.
Ettől tartok most legjobban. De Rossi kinevezése valahol logikus, de minden szempontból elképesztően kockázatos. Szeretném, ha nem nagy esés lenne a vége…
A Verona ellen szombat este 18:00-kor a Rómában De Rossi visszatér, és reméljük ő lesz az új Don!