Grazie Daniele!

Vasárnap este a Roma számára is lezárul a Serie A 2018-19-es kiírása, ami minden bizonnyal a legrosszabbak közé fog bevonulni a csapat történelmében. A rossz eredmények, gyakran nézhetetlen és kilátástalan játék valószínűleg nem is marad meg jó pár év távlatából, de az, hogy pár hete (pontosabban 12 nappal a meccs előtt) kiderült, hogy ez lesz De Rossi utolsó meccse a Roma színeiben.

Bár talán annál, hogy Világbajnok valaki, több nem is kell, de érdemtelenül keveset nyert a Roma-val.

De Rossi életében 1990 március 18.-a mindenképpen meghatározó élmény volt. Alig 7 évesen édesapja tudta nélkül elment megnézni az aznapi Lazio-Roma meccset, amin Völler góljával nyert a Roma. Ezután már bő 2 évvel be is jelentkezett érte a Roma, azonban ekkor még a fiatal Daniele inkább a barátait és a tengerparti szülővárása, Ostia csapatát választotta. Azonban 1994-ban, amikor édesapja már edzőként a Roma kötelékében dolgozott (a fiánál 1 évvel fiatalabb srácokat edzette) már belevetette magát a fővárosi kalandba, hatalmasra nyúlt és most vasárnap ér véget. Legalábbis játékosként.

A jövő nem tudjuk mit hoz, még Daniele sem de egyelőre azt kell feldolgoznunk, hogy két évvel Totti visszavonulása után most De Rossi sem lesz már a keret tagja. Sokunknak köze nem volt a Roma-hoz (nekem például még az élethez sem) amikor ők már ott játszottak, így nehéz is elképzelni egy világot nélkülük. Kapitánynak itt marad a csupa szív Florenzi, de számomra a legborúsabb gondolat az egészben, hogy innentől kezdve szinte lehetetlen, hogy a Roma-ban valaha világsztár játsszon. Sokáig 3 majd kettő világbajnok a karrierje legjobb éveit töltötte a csapatban, innentől kezdve azonban ettől a jelenlegi játékospiacot ismerve fényévekre kerültünk. Ezzel a meccsel és egy újabb klublegenda visszavonulásával a Roma sajnos belesüllyed a modern futball euroszázmilliók által beárnyékolt túlmarketingelt szürke egyéniségtelenségébe.

Egy nagyszerű trio.

Legalábbis olyan szempontból biztosan, hogy az elmúlt két évben a csapat a két legkülönlegesebb vonzerejét veszítette el. Természetesen az élet megy majd tovább, ahogy erre a poszt végén idézett levelében De Rossi is utal, május 27.-én megy majd tovább az élet, ahogy 6 éve is tette ugyanazon a napon, bármily lehetetlennek is tűnt az 26.-án. A távozás körülményei hagynak maga után kívánnivalót (leginkább még egy évnyi De Rossit a Roma-ban egy rendes búcsúszezonnal) de  az biztos, hogy előbb-utóbb el kellett jönnie ennek a pillanatnak és De Rossi ezt is a legprofibban kezeli. Így hiába lehetne rengeteget írni az elmúlt évtizedekről rengeteget és gondolkoztam is, hogy mit kéne, de nem gondolom azt, hogy bármiben tudnék újat mondani, vagy hozzátenni az eseményhez, úgyhogy inkább nem is teszem. Inkább a témában De Rossi szavait idézem poszt végén.

Eddig a Roma-Parma az év végén igencsak jó emlék volt.

Valamennyire a mindennapi részletekről is szóljunk: a BL már elúszott, az EL pedig nincsen veszélyben mivel a Torino-t oda-vissza vertük. Azonban ha mindkettő milánói beleáll a földbe és kikapnak, a Milan a tét nélkül tengődő, de elvileg nagyon motivált SPAL ellen (főleg ha Semplici nálunk köt ki, akkor bizony kiharcolhatná, hogy BL edző legyen) kikap ahogy a bentmaradásért küzdő Empoli is megveri az Intert. Ebben az esetben már “csak” 5 góllal (akár kevesebbel is a többi eredmény tudatában, de ez a biztos) kéne nyerni és már repülne is a negyedik helyre. Borzasztó egyszerű, nem? Totti búcsúztatóját végül Perotti mentette meg egy hosszabbításban szerzett góllal amivel BL-be lőtte a Roma-t, most valószínűleg ez nem fog megtörténni, de én abban hiszek, hogy a tőle telhetőt mindig mindenkinek meg kell tenni. Persze már a Sassuolo ellen meg kellett volna, akkor sokkal izgalmasabb lenne, de itt az utolsó lehetőség rá.

Első emlék focipályáról: Livorno

Végül pedig ahogy ígértem zárásnak De Rossi üzenete, ha esetleg valaki nem találkozott volna vele még:

“Why are you laughing, lad?”
“Because I’m happy!”
“But why are you happy?”
“Because I have a Roma kit!”
“But isn’t it a fake?”
“No! And my aunt stitched on the numbers!”
“So what if I told you, that you will grow up to wear that kit more than 600 times?”
“I’d say that just once would be more than enough for me!”

Looking back at that photo of me as a boy, a photo that everyone came to know very well, I realise just how lucky I have been – a good fortune that I have never taken for granted, yet one I can never be grateful enough for receiving. It has been a long journey, an eventful and intense one, but always one driven on by the love I have for this club.

I do not want to leave all that gratitude unspoken, though. When I write down the words ‘Thank you’ it is not abstract feelings and emotions that come to mind, but the specific faces and voices of all those that I encountered along the way.

Please, let me say thank you to everyone at Roma that I came to know:

The Sensi family, and President Pallotta.

All the women and men that have worked, and continue to work, at Trigoria.

The coaches that shaped me; all of them – without exception – taught me something important.

The medical staff that always took care of me; and Damiano, without whom I would certainly have made fewer appearances for this club.

My teammates, the part of the job I always enjoyed the most – they are my family. That daily routine, those times in the changing room at Trigoria, will be the thing I miss most of all.

Bruno, who saw something special in me and brought me into this club’s fantastic academy. It was there, one morning in August, that I first met Simone and Mancio – we have been friends ever since, and will be for the rest of our lives.

Thank you Davide, I know you will be alongside me for the rest of my life too.

Thank you to Francesco. The captain’s armband I wore was inherited from the arm of a brother, a great captain and the most incredible footballer I have ever seen wear this shirt. Not everyone gets to play alongside their idol for 16 years. Now, with respect, I will pass this armband on to Alessandro. Another brother, one that I know is equally worthy of the honour.

Thank you to mum and dad, for instilling in me two values that I have carried with me every single day: to never do to someone else something you would not want them to do to you, and to always offer a hand to those in trouble.

Thank you to Ostia; to its people and its coast. You helped raise me as a child, you spurred me on as a teenager, and you welcomed me back as an adult.

Thank you also to those who supported me – and suffered with me – within the walls of our home: without Gaia, Olivia, Noah and especially Sarah I would be half the man I am today.

Thank you to every Roma fan, my fans. Today, at least, I’ll allow myself to call you ‘my fans’ – because I was one of you, out there on the pitch, and the love you have always shown me helped me to keep on doing that. You are all the reason why I chose this city, this life, time and time again. Sunday will be the 616th time I make that choice, the right choice.

A few years ago, May 26 became a day where we all thought we would never be able to smile again. I thought that too, at least until I saw a tattoo one fan had inked that read, ’27 May 2013, and yet the wind continues to blow’. I don’t know the owner of that particular tattoo, but I do know that the wind will still blow again on this May 27. I have never felt your affection like I have done in these last few days, it has truly overwhelmed me and touched me to my core. Never have I seen you all united for a cause like you have been for this. But now, the greatest gift you can possibly give me is to leave that pain and anger to one side, and start again in full support of the only thing we all care about, the one thing that comes before everyone and everything – Roma.

No-one will ever love you more than I do.

See you soon,

Daniele De Rossi