Nagy várakozás előzte meg a derbit, hiszen idén nem pusztán azért nevezhettük rangadónak a találkozót, mert két városi rivális csapott össze, hanem mert a tabella alapján két élcsapat mérte össze a tudását. Két európai kupa szereplő, akik vezetik a csoportjukat, a padjukon az újhullámos olasz edzőgeneráció két talán legígéretesebb alakjával. Sokan esélyesebbnek tartották a Laziót, de végül a templom maradt a falu közepén.
Nekik és nekünk is kellett szorítanunk egy-egy alapember felépüléséért, de végül mindkét edző a legerősebb tizenegyet küldhette pályára. A csapatok így álltak fel:
Roma(4-3-3): Alisson; Florenzi, Manolas, Fazio, Kolarov; Nainggolan, De Rossi, Strootman; El Shaarawy, Dzeko, Perotti.
Lazio(3-5-1-1): Strakosha; Bastos, de Vrij, Radu; Marusic, Parolo, Leiva, Milinkovic, Lulic; Luis Alberto; Immobile.
A kezdőket illetően nem voltak meglepetések, de engem azért meglepett, mennyire átadja Inzaghi a játékot a Roma játékosok kezébe. A Lazio eddig sem tartozott a labdabirtoklást mindenek felett favorizáló csapatok közé, de tegnap a meccs felében abszolút lemondtak erről, jóformán mindig tíz emberrel a labda mögött védekeztek. A meccs legelején Immobile egy kiugratás után lesről szerzett gólt, ez már előre vetítette a továbbiakat. Nagyon úgy tűnt, hogy mindkét edző pontosan tudta előre, mit kell a másiktól várni, és száz százalékig megbízott a saját játékosaiban, hogy a feladatukat végre tudják hajtani, az ellenfél legkisebb hibáját pedig kihasználni.
Az első félidő abszolút egy kaptafára ment végig, különösképpen Inzaghi részéről. A lehető legtöbb emberrel védekezni, majd labdaszerzés után villámgyorsan átszerveződni támadásba – ez legtöbbször sikeres is volt, és akár ellenszere is lehetett volna a Roma magasan feltolt védekezésének -, majd az egyenlő létszámú támadókkal verni a Roma védelmét. Ez utóbbi már egyszer sem sikerült, és a hatalmas légüres terület miatt, ami a Lazio támadói és középpályásai között keletkezett, innentől kezdve a vendégek támadásai jóformán reménytelenek voltak. Az azonban mindenképpen jelzi az edző és a játékosok közötti összhangot, hogy Inzaghi megbízott bennük annyira, hogy 20-30 másodperces lélegzetvételnyi szüneteteket leszámítva folyamatosan védekeztek az első félidőben.
Ahogy Inzaghi tudta, mivel kell készülnie, Di Francescót sem érte váratlanul a helyzet. Hogy lassítsa a Lazio átrendeződését védekezésből támadásba, a Roma már az első perctől kezdve folyamatosan támadta a kékek játékosait labdakihozatalnál. Tízszer sikerült az ő térfelükön labdát szerezni – többek között Nainggolan gólja is egy Perotti szerelés után történt -, de ha ez esetleg sikertelen volt, a támadásukat így is lelassította. Di Francesco másik ötlete a lehetőségek kidolgozására a Lazio játékosainak kimozgatása volt. Főleg az első félidőben Perotti gyakran mélyen hátrament labdáért, Dzeko kimozgott bal szélre, helyet csinálva az argentinnak, aki középen próbált volna meg lendületből helyzetbe kerülni, ám ezt Leiváék mindig jól kivédekezték.
Gyakran elhangzott a közvetítésben, hogy El Shaarawy mennyire egyedül van a jobb oldalon, de ez egyáltalán nem volt véletlen. Perotti, Dzeko, Strootman és Kolarov rendre a baloldalon játszott össze egymással, egyrészt azért, mert Bastos és Marusic oldalán sebezhetőbbnek tűnt a védelem, mind Lulic és Radu mellett, másrészt Marusic sokkal többet futkározott fel a támadásokkal, mint a túloldalon Lulic, így ezt az oldalt könnyebb volt bejátszani, és lefárasztani. A Roma mindkét gólja így született, a tizenegyesnél Kolarov tört be négy ember között, Nainggolan gólja előtt pedig Perotti szerzett labdát.
Utólag úgy érzem, Inzaghi túlságosan egy lapra tett fel mindent, arra, hogy a Roma magasan feltolt védelmét a gyors ellentámadásokkal legalább egyszer meg fogja tudni verni, cserébe viszont végig tudja védekezni a meccset hibátlanul. Di Francesco döntései jobban ültek, és bár Lukaku beállítása frissített egy kicsit a Lazión – ez amolyan Conte-féle csere volt, ő is hasonlóval próbálkozott a Roma ellen -, ha az a teljesen ártalmatlan helyzetben elkövetett Manolas ügyetlenkedés nincs, egyáltalán nem is lenne miről beszélni. Nem lett ez egy fölényes győzelem, de összességében a Roma 90 percen át kézben tartotta a meccset, Di Francesco a cserékre is mindig jól reagált, és egy nyerő taktikát rakott össze első derbijére edzőként. Ezzel a győzelemmel egymás után vertük a Chelsea-t, a Fiorentinát és a Laziót, utóbbiakat pedig meg is előztük végre a tabellán. Vesztett pontok tekintetében csak kettővel jobb az éllovas Napoli, úgyhogy nyugodtan tekinthetünk előre is. Szerdán este pedig újabb rangadó következik, ahol a továbbjutás bebiztosításáért játszunk az Atletico Madriddal.