Felfoghatatlan

Megbeszéltük, hogy mindannyian írunk egy-egy posztot Totti-ról, hogy valahogy blogunkon is foglalkozzunk a jelentéktelen pletykák, sőt emellett jelentéktelennek tűnő igazolások közben az idei év legtörténelmibb momentumáról a Roma történetében: Francesco Totti visszavonult.

Sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán mit írjak, de mindig csak ugyanahhoz a szóhoz jutottam vissza, ami a címben is szerepel. Számomra ez az egész feldolgozhatatlan volt, mert annyival “nagyobb volt nálam”. Amikor megszülettem Totti már kezdő volt a Rómában, amikor elkezdtem követni a focit akkor pedig éppen vissza is vonult a válogatottságtól, és már megjelentek az öregemberező hangok is. Ennek ellenére szerencsére egész nagy részt és sok legendás pillanatot megélhettem ennek a fantasztikus embernek a karrierjéből, de írni bármit erről… valamit ami méltó egy ilyen életúthoz, nem tudnék soha. Talán ezért választotta az előttem szóló is inkább, hogy a nálunk sokkal kompetensebbek szavaival búcsúztassa a kapitányunkat. Aki esetleg megijedt volna a poszt hosszától, vagy lemaradt volna róla, szánjon rá 10 percet, megéri. Egy másik írás amit nem sokkal az utolsó meccs előtt olvastam el ráébresztett, hogy bár pont előtte nem volt időm foglalkozni semmi focival kapcsolatossal, megható pillanatok következnek, az Florenzi verse volt. Itt már éreztem, hogy Totti olyan hatást gyakorolt, annyi emberre, hogy az nekem felfoghatatlan. Ennek köszönhető azonban, hogy ahogy Alessandro mondja: Örökké ott lesz. Egy kicsit ott lesz a pályán mindaddig amíg ott lesznek olyanok akik mellette tanultak. Legtovább talán pont Florenzi.

Amikor néztem a búcsúját nem tudtam mit várjak, de számomra két dolog volt ami leginkább megrázott. Egyrészt ahogy járt körben a stadionban láttam magam előtt amint fiatalként először volt ott és mekkora élmény lehetett, ahogy nekem is, talán nagyobb is. Akkor nem is álmodhatott ilyen pillanatokról, ekkora búcsúról, ilyen karrierről, mert mégis ki tudta volna ezt elképzelni előre? Ő is csak egy srác volt ahogy sok más. Foci nélkül valószínűleg egy benzinkúton végezte volna ahol apróért moshatta volna a szélvédőket, és most tízezrek siratják a stadionban és még többen a világban. A focinak és Rómának köszönheti az eddigi életét, amit ő maga is tündérmesének nevezett.

Sokkal inkább meghatott azonban látni azokat akik nálam sokkal jobban átérezhették ezt a pillanatot. Persze, hogy a szurkolók könnyeztek, zokogtak. De az, hogy a csapattársai, Spalletti, vagy egy Manolas, akinek pár éven kívül semmi köze nincs hozzá, könnyek közt nézte végig a búcsút ébresztett rá, hogy mit is jelenthet ez. Számomra az egész csúcspontja az volt amikor De Rossi átadta azt a plakettet, és ahogy odasétált csak lopva tudott a Totti-ra nézni. Annyi visszafojtott érzelem volt ebben. Ahogy egy 33 éves felnőtt férfi, családapa, világklasszis focista búcsúztatja azt akivel egész életében együtt játszott, és látszik rajta, hogy megviseli, hiszen rá is ez vár. Ő állt az egész átérzéséhez a legközelebb. Ezért tettem be ezt az egyetlen képet, többet felesleges lett volna, hiszen ki ne emlékezne élénken az egész búcsúra, vagy Totti karrierjének leghíresebb pillanataira.

Ahogy Totti mondta, az ő tündérmeséje most véget ér. Én azt remélem, hogy ez nem így van, kívánom neki, hogy megtalálja a mese folytatását. Azt pedig már csak remélem, hogy ez is a Roma színeiben lesz.

GRAZIE CAPITANO