Róma korai felemelkedés történetében elég sok homályosnak mondható pontot lehet kitapintani. A város alapításának mitikus meséje után az egyre nagyobb hódításokat bemutató városállam nem csak katonai erejének, hanem páratlan egyéniségeinek köszönhetően bizonyította be mindenki számára, hogy eleve uralkodásra rendeltetett.
Ezek, a többségében férfiak rendelkeztek olyan karizmával, elszántsággal, és persze hazaszerettel, melyek az ellenségben riadalmat, de minimum tiszteletet ébresztettek, akik belátva Róma erényeit kénytelenek voltak fejet hajtani előttük. Olyanok előtt, mint Mucius Scaevola, aki nyílt tűzön barbeque-zta el a jobb kezét, vagy a Horatius testvérek, akik a szomszéd latin királyság, Alba Longa rivális családjával – a Curiatius-okkal – játszottak hegylakósdit. Sok jellem, sok alázat Rómáért, sok áldozat.
És ilyen Daniele De Rossi is. Az ember, aki az intések – többek között Capelloét is – félredobva volt töke, hogy egy teljesen más formációt, teljesen más játékrendszert és filozófiát vigyen ki a pályára, mint ami elődjétől megszokható volt. Az eredmény: látványos, feszültséggel és érzelmekkel teli játék, helyenként inkább akaratból hozott mérkőzések.
Az első két találkozón inkább a motiváció volt a döntő, pár jó egyéni megmozdulással, és teljesítménnyel. Viszont a Cagliari elleni meccsen már azt lehetett érezni, hogy a csapatnak megvan a helye és a tudatos játéka is.
Persze kellett az, hogy az első pillanattól vezettünk. Ez megnyugtatta az együttest, a Cagliari pedig nem tudta mit is kellene játszania a dinamikus labdajáratásunkkal szemben. Igyekeztek a középpályát megszállni, és szűkíteni, hogy magas labdaszerzésekkel kontrákat vigyenek véghez, de ebből semmi, vagy legalábbis nagyon kevés valósult meg (ilyen volt El Shaarawy labdavesztése utáni Petagna helyzet, még az első félidőben, vagy a 11-es szituáció, amiben Karsdorp hibázott).
https://youtube.com/clip/Ugkx_QLyHmfDeFmxZcDKMDIaQlyBV2zCH74K?si=Oho_psB9PuGGwFfD
(ez csak link formájában küldöm el, mert a szemét nem akarja beágyazni)
Emellett viszont a Roma tökéletesen uralta a játékot: széthúzta a pályát teljes szélességében, azzal, hogy El Shaarawy és Karsdorp folyamatosan magasan tartózkodott (Dybala rendszeresen belépett középre), amire reagálni kellett a szárd védelemnek, ezzel Lukakunak több helye volt, és sokszor lehetett lapos, felpasszolt labdákkal megjátszani. Komoly változás volt a súlypont gyors áthelyezése, például Cristante kapufájánál.
A mérkőzést lezáró második gól pedig egy klasszikus kontratámadás, ahol egyszer a jobb, majd a bal oldalon tudtunk létszámfölényes szituációt kialakítani (0:53-tól). Innentől az sem volt fontos, hogy némi körülményesség volt tapasztalható a támadásvezetésben, egyszerűen mindig volt, akinek jobb volt a labda…
A második félidőben végül szögletekkel végeztük ki az ellenfelünket. Igazából 3 gólt is pontrúgás után szereztünk (a 11-es is szögletből jött, meg hát az is pontrúgás), ami inkább a Cagliari bűne, mint a mi erényünk. A szárd csapat ugyanis az Empoli és a Frosinone mellet elég kiemelkedő a mezőnyből ebben a műfajban: ők 9 gólt kaptak már (ezzel a kettővel persze), az toszkánok 8-at, míg a latinok 7-et (az átlag olyan 4 körül mozog, mi egyébként 2-t kaptunk). Ez persze semmit nem von le abból, hogy a játék gyakorlatilag minden elemét uraltuk.
Leginkább a beálló játékosokkal látszott igazán; a Cagliari beleunt a meccsbe, mi viszont éppen ekkor jöttünk bele. Ugyan Baldanzit agyonnyomta a bizonyítási vágy, de ilyen pillanatokban nem rossz, ha Dybalanak lesz egy helyettese, azzal pedig, hogy több, mint 15 percet kapott a fiatal olasz De Rossi jelezte, hogy a perememberekre is erősen számítani fog. Akárcsak Bove-ra, aki most „csak” Pellegrini pihentetésére szolgált, vagy Zalewskire, aki viszont nagyon komolyan vette a feladatot, és felszabadult játékkal mutatott olyat, amire megmondom őszintén én nem emlékszem tőle, úgy bármikor is.
Eddig hallani lehetett ugyanis, hogy technikailag ügyes fiú, de ez a pályán abból állt, hogy lökdösődött majdnem minden párharcban; ha pedig egy csele jól sikerült, akkor rögtön feldöntötték. Az sem segített, hogy sokszor több volt ebben a fetrengés és az ellenfél hergelése, mint a valódi játékra való törekvés. Azt nyilván lehetett sejteni, hogyha nem is direkt kérte ezt Mourinho, de a stílusát átvéve szeretett volna a lengyel megfelelni a volt mesterének. Most úgy néz ki, azért emellett nem felejtett el focizni sem, és megmondom őszintén, ez sokkal jobban állt neki (már csak a fizikai adottságai miatt is). Azért, persze még mindig elég öncélú, és haszontalan volt, de ebben már legalább van fantázia.
Összességében a két csapat között látszott az osztálykülönbség, mind egyéni, mind csapatszinten. A Cagliari nem is tehetett mást, mint meghajolt a Roma akarata előtt, amely leigázta, ezzel bizonyítva nagycsapat státuszát.
Csakhogy ez így hazugság…
A római dominancia és virtus, mint ahogy a minden csatában győzedelmeskedő város, csupán egy legenda. Fabius Pictor jóval később találta ki, a Senatus megbízásából, amikor a 2. pun háború előtt Hellas-ba látogató követként szeretett volna szövetségeseket (vagy legalább semleges státuszúakat) gyűjteni egy szimpatikus város(ka) számára (Karthágó ellenében), mely nagy győzelmei mellett méltó hősöket is tudhat magáénak, ami a görögök szájíznek igencsak édeskés volt. (Magyarul, írtak olyan sztorikat, ami a beképzeld görögöknek nagyon begyütt).
Azonban Róma korai története nem meglepő módon sokkal izzadságszagúbb, sokkal keservesebb, minthogy csak nagyívű, szép történetekben megőrizhették volna. Legnagyobb katasztrófáját i.e. 390 (a római évkönyvekben, de valószínűleg inkább 387) szenvedte el, amikor az északi kelta törzsek együttes támadása után Allia folyónál (a mai Monterosi közelében) megsemmisítő vereséget mértek Rómára és szövetségeseire, majd rávetették magukat a védtelen városra.
[Ennek a történetnek is vannak kozmetikázott részei: a capitoliumi ludak, melyek gágogással jelezték az éjszaka közepén a falakra felkapaszkodó ellenséget (a kutyák gondolom épp ágyban aludtak, vagy a hűtőszekrényt bámulták); vagy Camillus kitalált története, akit korábban száműzték, de visszatért és dictatorként újjászervezte a hadsereget, majd szétverte a betörő ellenséget.]
Az igazság azonban az, hogy két stratégiai döntés mentette meg a várost: az egyik, hogy a maradék pár harcképes ember feladta a város nagy részét és a Capitoliumban zárkózott be (a nőket és gyerekeket vidékre száműzve, jó szórakozást…), a másik talán ennél is fontosabb, hogy a hadsereg maradéka elfoglalta az akkor már legyőzött Veii városának romjait, és zavaró jelenlétével igyekezett gátolni az ellenség hadmozdulatait.
A kelták egyrészt nem terveztek hosszabb ittlétet, másrészt a meglévő római sereggel a hátában nem is fogott bele nagyívű ostromtevékenységbe, így továbbmentek a campaniai síkság felé fosztogatni (jövő héten játszanak is a Salernitanaval, igaz Milánóban, majdnem tökéletes párhuzam).
Lehet, hogy most sokan nem értenek egyet velem, de én valami hasonló stratégiát várok a szombat esti Inter elleni rangadón is. Tehát, ne vállaljuk fel azt a nyílt labdatartó játékot, amely most némi fényt hozott nekünk a Mourinho–éra után. A Salernitana elleni meccsen ugyanis jól látszott milyen sebezhetőek vagyunk a kontrákkal szemben, a Cagliari ellen pedig több ízben (az első félidőben persze) szétszakadt a pálya, mivel elmaradtak a gyors labdaszerzések, a visszatámadások pedig annyira eredményesek voltak, mint az én ötöslottó tippjeim (nem szabad feladni).
Szóval azt várom, hogy De Rossi hátrébb húzzon meg egy védővonalat, és próbáljon meg kontrákra berendezkedni. Vissza nem állunk 3 védőre, már csak azért sem, mert létszámban ugyan már megvagyunk (Ndicka Elefántcsontparttal beverekedte magát a vasárnapi Afrika Kupa döntőbe, míg Azmounék elbukták a Katar elleni elődöntőt, mivel pedig az Ázsia kupán nincs bronzmeccs, így már csatlakozott is hozzánk): Mancini, Llorente, Huijsen mellett Smalling is leülhet a padra, de ez alapjaiban változtatná meg a stílusunkat (a felállítás többi része elég borítékolható, hogy a kp bírja a gyűrődést Bove és Sanches is rendelkezésre állhat majd csereként).
Persze az Internek megvan minden képessége, hogy feltörjön egy kemény reteszt is (lásd Juventus elleni meccs). Az utóbbi időben ráadásul olyan jó formában vannak, hogy az elmúlt 4 rangadón gólt sem kaptak (Juve előtt, a Fioval játszottak, előtte a Napoli és a Lazio elleni szuperkupa meccseken diadalmaskodtak), előtte a Monzat tömték ki.
Érdekes viszont, hogy a Bajnokok Ligájában messze nem volt lenyűgöző a milánói együttes: a Real Sociedadot egyszer sem tudták megverni, a Benfica ellen pedig megpróbáltak tartalékolni, ami kis híján komoly gondot okozott (a Juventus és Napoli meccsek között léptek pályára Lisszabonban, ahol sima 3-0-ra hozta a hazai csapat az első félidőt, innen kapaszkodtak vissza döntetlenre). Ugyanígy a Bologna elleni kupameccsen is spórolni próbáltak, de kiesés lett a vége.
Ha tehát az Inter motivációja már nem olyan erős (talán a mostani rangadóözön végéhez érve ez így lehet), akár még kellemetlen – vagy, hát nekünk kellemes – meglepetésre is képesek lehetünk. Sajnos azonban ez most sem igazi realitás, pedig Rómában utoljára 2016-ban tudtunk győzni az Inter ellen, ez pedig több, mint gyászos. Amit azonban elengedhetetlennek tartok ezen a meccsen: megőrizni azt az eddig felépített önbizalmat, ami José ideje alatt egyre kevesebb lett a rangadókon, és amivel majd aztán folytathatjuk a riválisainkkal szemben (pl. Feyenoord csütörtökön). Stratégiai visszalépést, a hosszú távú felemelkedéshez…
Szombat, 18:00, Sport 2, Daniele De Rossi első rangadója, rendkívül kíváncsi vagyok…