A római és az olasz utánpótlásról szerintem mindenkinek általános klisék jutnak eszébe. (Pl. A mi utánpótlásunk az egyik legjobb a ligában! Az olasz tehetségeket nehezen építik be, főleg a nagyobb csapatok! stb.). Most ezek között a már közmondásos mondatok között próbálok valami fajta rendet és átláthatóságot teremteni ezzel az írással. (Akik esetleg nem szeretnének ennyit olvasni, annak röviden összefoglaltam a végén).
Annál is inkább, mert komoly apropója lett a témának: Pintonak a 30 millió büntetésünk kifizetését elsősorban a fiatalok eladásából tudta finanszírozni. Felmerülhet a kérdés: tényleg ennyire jók ezek a srácok? Esetleg elkótyavetyéltünk három tehetséget? Tényleg ennyire futószalagon tudjuk hozni a jobbnál jobb fiúkat? Ennyire kimagasló lenne az utánpótlás képzésünk?
A másik aktualitást frissen lejátszott Világ- és Európa bajnoki tornák adják: az U21-es EB-n, az akár végső győzelemre is esélyesnek tartott olasz válogatott már a csoportjából búcsúzott, addig az U20-asok a VB-n döntőig meneteltek. Hogy aztán a múlt heti U19-es Európa Bajnokságot megnyerje az azzurri. Kérdés persze, hogy mit adtunk mi (mármint AS Roma) ezekhez a csapatokhoz? Esetleg később érnek be ezek a srácok, mert nem kapnak elég szerepet hazájukban? Vagy egyszerűen véletlenszerű eredményekkel, vagy rossz felkészítéssel van dolgunk? (Nagyképűség lenne állítani, hogy mindenre választ is fogunk kapni, inkább csak amolyan könnyed nyári kommentfogóról/vitaindítóról van dolgunk).
Kérdésből tehát bőven van, de érdemes a mi utánpótlásunkból belőlünk kiindulni: mitől jó egyáltalán egy utánpótlás csapat? (A végtelenségig nem mehettem vissza, így az utóbbi 10 évet vizsgálom, az akkor „kitermelt” fiataloknak már bőven volt lehetőségük megmutatni magukat, de talán még játszanak is, így ismerősebbek lehetnek.)
Jobb ma egy veréb…
Szerintem két komoly fokmérője lehet a jó utánpótlás képzésnek. Az egyik az eredményesség, a másik a kinevelt fiatalemberek későbbi pályaíve (ami persze rengeteg dolgon is múlhat a sérülésektől kezdve, a rossz menedzserlésen át, a játékos kvázi „lustaságáig”). Az első azért lehet fontos, mert egy jól működő istálló vonzza a nem helyi tehetségeket is.
Talán nem a legszebb táblázat, amit valaha összetákoltam, de az így is jól látszik, hogy a 14/15-ös szezontól kezdve nem volt olyan év, hogy egy, vagy két csapatunk ne játszott volna döntőt az utolsó 3 korosztályban. (Ide vettem a Coppa Primavera küzdelmeit is, mint rangos torna). Ami nagyon látványos, az az U17-es csapat sikeressége, akik mindössze kétszer nem jutottak döntőbe 8 év alatt (négyszer pedig meg is nyerték).
Ehhez képest a Primavera már messze nem tudja annyira uralni a mezőnyt: 1 győzelem és 1 döntő a bajnokságban; a kupában 2 győzelem (idén sikerült nyerni, csak az érték nem látszik) mellett egy bukott döntő. Ez szintén nem rossz mérleg azért.
[Némi kitérő. A dolgot talán árnyalja a Juventus U23-as csapatának megalakulása, és indulása a harmad ligában 2018-ban (mostanában a nagyon olaszos Juve Next Gen néven nyomul). A felnőtt ligás szereplés pedig elsőre remek lehetőségnek tűnt a fiatalok nagyobb tapasztalatszerzésének, a projekt azonban eddig nem tűnt igazán kifizetődőnek: 2020 előtt senki, aztán négyen is feljöttek a nagycsapatokhoz, de igazából csak Mirettiből lett valaki, az is idén. Az elmúlt szezonban derült ki ugyanis, hogy ezek a srácok egész használhatóak, igaz ez is csak akkor, amikor nem nagyon volt kihez nyúlni Allegrinek. Mindenesetre úgy tűnik az Atalantat meggyőzte az elmúlt 5 év, és ők is elindítják a második számú együttesüket is.]
Visszatérve saját utánpótlásunkra, eredményességben eddig tehát nem volt hiány. Ez valószínűleg nagyban köszönhető a jó szakmai stábnak is, melynek arca egyértelműen Alberto De Rossi volt, aki 2004-től irányította a fiatalok képzését, nyerve 3 bajnoki címet, 2 kupát és 2 szuperkupát (azóta új beosztást kapott a vezetésben, a fiatalokkal foglalkozó edzők képzésének vezetése, és összehangolása lesz a feladata; ezzel még egységesebb és profibbá válhat, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve a fiatalok képzése). Idén azonban már Federico Guidi ült a padon, aki ugyan elég gyatra tavaszt produkált (ennek köszönhetően a csapat lecsúszott a 6. helyre, a rájátszásban pedig egyből búcsúzott is), viszont a kupát sikerült megnyernie. Hogy az erős visszaesésnek az lehetett az oka, hogy Mourinho lerabolta – igen jól olvassa mindenki – a keretét (Missori, Pisilli, Tahirovic, Volpato, Satriano is távozott, igaz Pisilli a válogatott miatt, Satriano eladásra került télen, Volpato keveset játszott vissza, Missorit meg visszaengedték a rájátszásra), vagy esetleg kifulladt a csapat? Ezt a következő szezonban azt hiszem, megtudhatjuk.
Nem esik messze az alma…
Mielőtt rátérnék a másik fontos szegmensre, a minőségre; előtte érdemes kis kitérőt tenni az érzelmi vonalon. Vagy sokkal inkább megfogalmazni, mi is a célja a Roma utánpótlás nevelésének. Persze adja magát a triviális válasz: fiatalokat beemelni a csapatba. De ez nem feltétlenül kézenfekvő.
A magas eredménykényszer, és sok védekezésre és taktikára építő olasz bajnokság hagyományosan a rutinos játékosokat helyezi előtérbe, még ha kisebb is bennük a potenciál. Ez különösen igaz José Mourinhora. Ehhez képest tavaly a legfiatalabb kerettel (23,7-es átlagéletkorral) a portugál edző sáfárkodhatott (de nem véletlen, hogy játékpercben azért messze nem volt ilyen arányban: Ibanez, Zalewski, és Bove játszott 10 meccs feletti játékidőt 24 év alattiak közül).
Az AS Roman kívül pedig, mindössze egyetlen csapat még, a Torino volt 24 év alatti átlaggal, míg 4 csapat – köztük a bajnok Napoli is – 26 év fölé ért (és igen az Inter volt a legöregebb, holtversenyben a Salernitanaval).
[Érdemes talán összevetni a 4 nagyobb bajnoksággal. Az olasz első osztály talán meglepőnek mondható kiegyensúlyozottságot mutat, míg a Ligue 1 veti be legszívesebben a fiatalokat, az angol első liga pedig meg tudja fizetni a legjobb korban lévő futballistákat. Meglepő viszont a németek és spanyolok helyzete. A német utánpótlás úgy néz ki nem éppen a legnagyobb korszakát éli (ahogy az mindegyik a válogatotton is látszik), míg a spanyol liga a nyugdíjasok bajnokságává vált (a Rayo például 28! éves átlagéletkorú kerettel tudta le a szezont). Az utóbbi azért is érdekes, mert éppen a jól működő ibér rendszert – a nagycsapatok második együttesének indítása a harmad, illetve másodosztályban – igyekezett volna átvenni 2018-ban a FIGC. Hát, jó ötletnek tűnik…
Az ismert tételmondat, ennek ellenére nem dől meg: igenis elég nehezen lehet bekerülni a Serie A-ba fiatalon. Ha a 24 év alatti fiatalokat nézzük, 75-en tudtak tartósan beverekedni magukat a Misterek elképzeléseibe (értsd minimum 10 mérkőzést játszott). A legtöbbet 7-tel a Spezia és meglepetésre a Milan adja (az utóbbi esetében árnyalhatja a képet, hogy egyikük sem saját nevelésű, illetve Brahim Diaz csak kölcsönben volt, míg Tonalit épp az idén adták el), míg a legkevesebb a Lazio, ahol Sarrinak konkrétan senki nem volt elég jó. A Roma – Juventus – Atalanta – Napoli egyaránt 4 játékosa van, az utóbbi esetében ráadásul a két legértékesebb (Osimhen és Kvaratskelia), az Inter pedig csak Bastonit adja.
Ha leszűkítjük a 20 év, illetve alattiakra, akkor egy elég rendes zuhanás következik: mindössze 19 labdarúgó a mezőnyben, melyből az Atalantaban kettő (Scaloni és Höjlund), egy a Juventus-ban (Miretti), a Milanban (Thiaw), és Interben. Nálunk kettő is akad: Bove és Zalewski, jelenleg úgy tűnik nálunk a leghatékonyabb a beépítés a nagyok között, ráadásul mind saját nevelések, de tulajdonképpen ebben semmi meglepő nem tapasztalható, hagyományosan a mi klubunknak ez a filozófiája.]
És akkor jöjjön a filozófia… Nyilván bárki, aki követi csapatunkat, játszva fel tud sorolni 5-6 nevet, de szerintem az átlag tíz fölöttit is (most elképzelem, hogy a monitor előtt mindenki elővette ujjait a számolgatáshoz, asztalosok előnyben…). Ezek a srácok pedig kevés kivétellel (Romagnoli khm… khm) lojálisak a klubjukhoz, és valóban mindent elkövetnek, hogy itt maradjanak, vagy épp hazakerüljenek. Ezen – talán egyelőre – az sem változtat, hogy egyre szélesebb lesz a Roma utánpótlás bázisa, már ami a származást illeti.
A fenti táblázatban 4 spontán évet kiragadva (a három legutóbbi bajnoki cím, illetve a tavalyi szezon) mutatja meg ezt az arányeltolódást, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a globalizáció és mobilizáció itt is megmutatkozik. Míg korábban Róma és a tartományra korlátozódott gyakorlatilag a csapat egésze, mostanában egyre nagyobb a része Olaszország egyéb területeiről, illetve a külföldről érkeznek.
Mielőtt azonban bárki azt hiszi, Salvini szelleme szállt meg (furcsa is lenne felróni homogenizálást egy multikulturális nagyvárosban) nem szeretnék vészharangokat kongatni a római identitás vesztéssel kapcsolatban. Egyszerűen tény, hogy olyanok érkeznek, akik számára csábító lehet az a szakmai munka, mely nálunk folyik, illetve fontossá vált a klubnak is félkész, vagy még annyira sem kiforrott tehetségek minél gyorsabb begyűjtése, és kinevelése. Ez nálunk inkább egy (vagy két) korszakot jellemzett, szerintem nem kell különösebben ecsetelnem melyiket…
[Monchi látványos tragédiája mellett még egy érdekes epizódra hívnám még fel a figyelmet. Ez pedig 2019-20-as szezon: Petrachi megvásárolja a Juventustól Spinazzolat 29,5 millió euróért, míg cserébe a torinóiak megkapják Luca Pellegrini játékjogát 22 millióért. De nem ez volt az egyetlen érdekes transzfer: például Ezequiel Ponce-t 3 milliós összegért adták el a Szpartak Moszkvának, miközben Andea Romagnoliért is ugyanannyit fizet az orosz csapat második számú klubja (mellesleg a kapus soha nem ért hetvenöt ezernél többet, mellesleg idén járt le a szerződése a Virtus Francavilla csapatával). Hogy Petrachinak mi volt a konkrét célja ezekkel az akciókkal, azt pontosan csak ő tudhatja, de jobb, ha ez feledésbe is merül.]
Erre a kitérőre csak azért ragadtattam magam, hogy mutassam, nem mindig a szakmaiság és a hosszú távú átgondolt stratégia volt a prioritás ebben a pár évben. A klub utána hamar visszatért az olcsó U19-es külföldi játékosok vásárlására (de abból is évente kettő-háromnál nem többet), de főleg a korábbi korosztályok játékos anyagára épít (akik közül szintén jócskán akad külföldi születésű, de fokozatos beépítésükkel – szerintem olyan identitást alakítanak ki, amely egyedülállónak mondható (Olaszországban mindenképpen).
Aki éjjel legény…
Rátérhetünk a minőség kérdésére, amely sokkal nehezebben bemutatható, mint az eddigiek. Nemcsak azért, mert egy későbbi karriert sok tényező befolyásolja, hanem a sikerességet, annak mértékét megállapítani, megítélni egyáltalán nem objektív (én alapul a transfermarkt becsléseit veszem, jobb, mint a semmi).
Vagy egyáltalán felismeri azt. Nos, a nálunk pallérozódott fiatalok közül, akiktől áron alul (ismét egy nehezen meghatározható fogalom) megváltunk, nem sokan futottak be komoly karriert (talán Umar Sadiq említhető meg, akit végül 2,5 millióért vásároltunk meg a Speziatól, és több sérüléssel terhelt kölcsönadás után, végül csupán 2 millióért értékesítettük a szerb Partizannak, ahol szép karriert felépítve a Real Sociedadhoz igazolt 2022-ben immáron 20 millióért).
Abban megegyezhetünk, hogy csapatunk elsősorban magának termel játékosokat, és csak másodsorban eladásra szánja őket. Ebben a 10 évben azonban viszonylag kevesen érték el a nagycsapatot, és még kevesebben tudtak tartósan ott is maradni (Bove, Zalewski, Calafiori, Romagnoli, illetve a visszavásároltak közül Florenzi és Pellegrini). Viszont a korán eladott játékosok közül is jó néhány képes volt egészen magasra érni, íme, egy lista az elmúlt 10 év „termékeiből”:
[A felsorolásból egészen szépen kiolvasható a sportigazgatók eladási stílusa is. Míg Monchi a felnőtt keretet tizedelte (azért Frattesit sikerült eladnia, köszönjük sokadszorra is), addig Sabatini, vagy Pinto a pénzszűkét a fiatalok elpasszolásával próbálja rendezni. Az előbbi esetében már látható eredménnyel.
Ezen transzferek egy része a játékos saját kérése történt: ilyen Bertolacci, vagy Alessio Romagnoli, de úgy sejtem Scamacca üzletnek is ez lehetett az oka (ismerve a fater habitusát). A két előző névben közös az is, hogy mindketten már egy komplett felnőtt szezonjuk után lettek értékesítve, sokkal magasabb haszonnal, mint Politano, vagy Caprari. (Bertolaccinál érdemes megjegyezni, hogy csak visszavásárlási opciónk volt a Genovával kötött szerződés értelmében, így a 21 millióból nyugodtan levonhatunk 8-at). Politanotól két évvel később vált meg a Sassuolo, és ment az Interhez (bár könyvelésileg későbbi az összeg, de ez Frattesinél is így lesz) 21 millióért; míg Caprari 1,75 milliót fizetett a játékosért, hogy két jó szezon után adja el – ugyancsak az Interbe – 15-ért. Mindkét esetben sejthető volt, hogy a játékosban nagyobb potenciál rejlik, mint az eladási összeg, amit rövid úton ki is lehetett volna hozni belőle. Gyanítom itt a pillanatnyi anyagi lehetőségek mellett megjelent az érzelmi faktor: akik bekerülnek a Roma felnőtt csapatába (Politanonak ez sosem sikerült, míg Caprari mindössze 8 meccset kapott), azoktól már nem szeret olyan jó ízűen megválni a szurkolótábor, ez pedig még akkor is igaz, ha az illető nem is lesz világklasszis soha. (Kis híján Pellegrini is hasonló sorsara jutott, ott azonban minden követ megmozgattunk a visszavásárlásért, és kifizettük a 10 milliós opciót két évvel később, de Florenzi is töltött a Crotone-nál egy évet, aztán gyorsan őt is visszavettük, mielőtt késő lett volna).
Még egy kis érdekesség: éles szeműeknek talán feltűnhetett, hogy ugyan Romagnoli és Cancellieri is Roma nevelés, de mindketten a Laziohoz tartoznak jelenleg, sőt a tavalyi szezonra a Juventus kölcsönadta Luca Pellegrinit is, így a kedvenc társbérlőinknél közel annyi AS Roma nevelés volt, mint saját. Szerintem különösebb kommentre nem szorul, mind a mi utánpótlásunk, mind az övékkel szemszögéből…]
A Roma kinevelő hálózatából az elmúlt tíz évben így legalább 12 játékos érte el a 10 millió, vagy azon felüli értéket, mivel pedig egy jó része a listának pályafutása elején tart, így ez a szám csak növekedni fog. Ha a tömeges eladásokat és a korábban mutatott eredményeket összenézzük, akkor nem tapasztalhatunk látványos és hosszú távú visszaeséseket. Tehát Tahirovic, Volpato, Missori, vagy Bove nélküli csapatnak is egy 3-4 környéki pozícióra van predesztinálva, még akkor is, ha esetleg jó pár játékos ismét elhagyja idő közben a keretet (erre leginkább a Latina elleni felkészülési meccsen gólt is szerző Paganonak, az U19-as Eb győztes Faticantinak, a kapus, Mastrantonionak és Pisillinek, valamint Claudio Cassanonak van esélye. Helyüket pedig még fiatalabbak kaphatják meg, mint mondjuk Cristian Totti).
A rendszer összeomlani tehát nem fog, sőt úgy néz ki, elég jövedelmezően is működik (ami főleg az első és másodligába delegált játékosok nagy mennyiségének köszönhető: olyan nevekkel, mint Capradossi, Marchizza, Ricci, Ciervo, stb.). Végül szerepeljen itt, egy másik minőségi vizsgálat: a hasonló pozíciókban játszókkal való versennyel. (Magyarul, hány Roma nevelés játszik a válogatottban?)
Jó bornak nem kell cégér?
Egy nemzeti csapat, mindig kirakatként szolgál (vigyázat, közhelyveszély!), ebben a kirakatban pedig nagyon változó kiket tesznek be. Edzői elképzelések, és bizalom mellett vannak alapvetően megkerülhetetlen emberek, akik van, hogy tolószékkel közlekednek, de akkor is beférnek (ilyen volt mondjuk Chiellini, de 2006-ban Totti is elég súlyos sérülésből felépülve, elég nagy rizikót vállalva vitték ki; római ellenpélda lehet mondjuk Roberto Pruzzo, aki minden előzetes várakozással ellentétben nem fért be az 1982-es későbbi győztes világbajnoki keretbe, mert nem vele képzelte el a csapatot Bearzot).
Ha az utóbbi 10 év olasz válogatott szereplését nézzük, akkor nem dúskálunk épp római nevekben: 2022-ben mindössze két játékos mutatkozott be a korábban akadémiánkat megjártak közül (a Milan, Juventus, Fiorentina, Udinese, is kettővel, az Inter hárommal nyerte a „versenyt”), a két éve megrendezett EB keretben, pedig csupán egy volt (Florenzi. Igaz Pellegrini éppen a torna előtt szenvedett izomszakadást). Mivel azonban a többi csapatban sem különösen nagyok ezek a számok (általában kettő, még a 2014-es eddigi utolsó világbajnoki keretbe fért be három Milan és három Roma nevelés), így nem mondhatni, hogy különösebben dominálna bármelyik utánpótlás együttes.
Ugyanez fiatalabb szintén is elmondható, nincs dominancia, általában 2-3 római név. Üde színfolt volt a mostani U19-es Európa Bajnokság, ahol nemcsak 4 római nevelést hívtak be, hanem mind a négyen elég komoly szerepet is kaptak a végső győztes együttesben (Faticanti még a csapatkapitányi szalagot is megkapta, Mastrantonio végig védett, ahogy már Sassuolo játékos Missori is végig a pályán volt, míg Pisilli gyakori csere, és az elődöntő egyik hőse volt).
[Különösen izgalmas a kapus, Mastrantonio szerepe. Ha az előző táblázatban böngészünk nem sok hátvédet (megint csak Romagnoli, minden szempontból igazi kivétel volt), illetve kapust találunk (bevallom Curcin kívül nem is jut eszembe egyáltalán senki, aki Rómából karriert tudott csinálni, mondjuk az övé sem volt különösen nagy).
Az utánpótlásunk eddigi „specialitása”, az irányítani képes, klasszis, római csapatkapitány keresése, és kinevelése helyett egyre szélesebb körben tudunk jó játékosokat felhozni. Persze ez így talán erős kijelentés, de nem lehet véletlen, hogy a kreatív, sok munkát végző középpályás játékosok (Bertolacci, Pellegrini, Frattesi, Bove, Volpato) mellett, elsősorban a szélsőkben gazdag a felhozatal (Politano, Verde, Cancellieri, sőt Florenzi és Zalewski is annak indult). Mostanában azonban megugrott a szélső hátvédek száma is (Luca Pellegrini, Calafiori, Missori), ami egyértelműen trendnek tűnik, és reméljük a kapus poszton is hasonló tapasztalható, de nyilván erről még korai beszélni.]
A növekvő külföldiekkel, a válogatottak száma sem korlátozódik csak az azurrira (mellesleg heten mutatkoztak be a korábbi listából). Nego, Radonjic, Machín, Ndoj, Ponce, Sadiq, Celar, Darboe, Zalewski, Afena-Gyan, vagy Tahirovic is eljutott már a felnőtt nemzeti csapatig, még ha nem is számított egyikük sem komoly alapembernek (ez a lengyel esetében talán nem igaz, az utóbbiaknál pedig még változhat).
Összefoglalás: akkor röviden. Az utánpótlásunk fasza. Sok jó játékost tudunk kitermelni, kb. évente 4-5, és ebből mondjuk egy olyan is, akit érdemes megjegyezni. A második csapat indításának egyelőre(?) nincs komoly, kézzelfogható előnye, szóval nem vagyunk lemaradva, sőt. Némi trendváltozás figyelhető meg a beépítésben, a csapat összetételén, meg a posztokat illetően is. Tahirovic, Volpato és Missori is valószínűleg szép karrier előtt áll. Nyár van, szép idő, a fiatalok megöregednek, és majd szögre akasztják a cipőt, de addig is, jó az öreg a háznál…