“Piedone” Manfredini

Ezúttal a hatvanas évek Rómájának egyik legnagyobb sztárjáról szeretnék írni. Bizonyos szempontból ő volt Batistuta, Batistuta előtt. Egy megosztó játékos volt, aki egyesek szerint nem is volt első osztályú focista, de közben tornát nyert az argentin válogatottal és gólkirály lett az olasz bajnokságban. Engedjétek meg, hogy bemutassam mindenkinek Pedro “Piedone” Manfredinit.

Argentínában Mendoza vidéke telis tele van szőlővel, tőkék minden irányba, ameddig csak a szem ellát. A tizenkilencedik század végén ide emigrált Olaszországból a jeles szőlőtermesztő, Pietro Manfredini és itt született meg 1935-ben az unokája, aki, részben alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz, már nem Pietróként, hanem Pedro Waldemar Manfrediniként lett anyakönyvezve.

Különböző matricákon

Pedro barátunk tizenhat éves korában belépett a Maipú nevű helyi labdarúgó egyesületbe. Jól tette, mert nem sokkal később megérkezett edzőnek a nemzetközi labdarúgás óriása, Raimundo “Mumo” Orsi, az ötszörös bajnok Juventus egykori sztárja, argentin bajnok, olasz bajnok, carioca bajnok, Amerika-kupa győztes, világbajnok…

Orsi azonnal kiszúrta magának Manfredinit és elkezdett foglalkozni a fiatal csatárral. Manfredini legjobb tulajdonságai a fizikuma és a robbanékonysága voltak, Orsi pedig az alapoktól kezdve újra felépítette. Labdavezetés, cselezés, kapura lövés, Orsi beleverte a játék minden aspektusát, végül pedig fiatalon betette a kezdőbe.

Tipikus Manfredini, ahogy a kapu felé tolja a labdát

Ekkoriban jelentek meg az első kritikusai, Manfredini játékstílusa, saját elmondása szerint is, kimondottan európai volt, mindig közvetlenül a gólt kereste és szöges ellentétben állt a dél-amerikai stílusra jellemző sallangokkal. Nem cselezett feleslegesen, nem osztott ki kötényeket, nem mutatott be látványos sarkazásokat, ő azonnal kapura tört. Egyesek szerint, ha néhány évtizeddel később születik, akkor még sokkal nagyobb sztár lett volna! De ő akkor született amikor, a klub egyes vezetői pedig értetlenül szemlélték Orsi kiválasztottját és elkezdték nagy hangon követelni, hogy távolítsák el a klubból, mert szerintük “nem is tud focizni, ügyetlen, kétballábas…” Mellesleg jóval később, egyes “szakemberek”, pont ugyanezeket mondták Batistutáról is a pályafutása elején.

Gondolom már sejtitek, hogy mi történt ezek után. A második szezonjában a klubnál 21 gólt szerzett. A következő szezonban, mivel behívták katonának, csak 20 meccset játszott, ennek ellenére 38 gólt lőtt! Manfredini lett egy személyben a vidéki argentin labdarúgás legnagyobb attrakciója, az emberek konkrétan csak azért utaztak el a meccsekre, hogy őt láthassák!

 

Vajon pontosan mikor mentek ki a divatból a bolyhos kötött sapkák?

Közben már 1955-öt írtak, Orsi pedig elérkezettnek látta az időt, hogy szóljon a barátainak Olaszországban és elküldött egy üzenetet Torinóba: “találtam valakit!” Meglepő módon nem a zebrák fogadták az üzenetét, hanem a gránátvörösök és a Torino azonnal le is akarta szerződtetni Manfredinit.  Már minden részletben megegyeztek, de ekkor néhány magas rangú argentin katonatiszt úgy döntött, hogy ők most megdöntik az uralkodó peronista rendszert és harci repülőgépekkel bombázták az elnöki palotát. A puccskísérlet káoszba taszította Argentínát, Manfredini pedig még a kötelező katonai szolgálatát teljesítette. Természetesen, ilyen körülmények között, szó sem lehetett arról, hogy korábban leszereljen és az átigazolása a Torinóba meghiúsult.

Mit volt mit tenni? Manfredini tovább játszott Argentinában és közben tovább szórta a gólokat. Megkereste a River Plate, de Manfredini valamiért elhajtotta őket és végül egy másik nagynál, a Racingnál kötött ki. Itt is sokan kritizálták, mert nem cselezett, nem volt látványos, nem voltak trükkjei… Az lehet, hogy ez mind igaz volt, de az volt a helyzet, hogy ott is szórta a gólokat! Két szezonban összesen 39 meccset játszott a Racingban, közben szerzett 28 gólt. Megnyerték az 1958-as bajnokságot és 19 góllal ő volt a csapat gólkirálya is. Természetesen behívták az argentin válogatottba is és részt vett az 1959-ben Peruban rendezett Amerika-kupán, amit meg is nyertek. Azon a tornán Manfredini rögtön az első meccsen két góllal köszönt be a chilei válogatottnak.

Az El Gráfico címlapján Argentínában

Türelem, már közeledünk Róma felé, méghozzá egy volt Lazio játékos, név szerint egy bizonyos Pisa közreműködésével, aki 1959-ben jelezte a Rómának, hogy ott van ez a Manfredini nevű srác és szerinte ez a Rómában is beválna. Meg is érkezett Argentínába Augusto D’Arcangeli, a Roma labdarúgó részlegének az elnöke, aki felajánlott 60 milliót Manfrediniért, feltéve, hogy a játékos elfogadja a felajánlott fizetést, 6 milliót három évre és hogy “oriundoként” tudják leigazolni. Mit jelent az “oriundo”? Azt jelenti, hogy olasz származású, mert Olaszországban ekkoriban külön besorolás alá estek az olasz származású, külföldi játékosok és az 1959/60-as szezonban korlátozások voltak érvényben a leigazolható “oriundo” játékosok számát illetően.

D’Arcangelinek időt kellett nyernie, Manfredini leigazolása pedig csúszott egy kicsit. Végül miután Dino Da Costa, a Rómában játszó brazil “oriundo” csatár, játszott az olasz válogatottban is, sikerült meggyőzni az olasz foci hatóságait, hogy Da Costa már minden szempontból teljesen és totálisan “olasznak” számít és ezzel elhárultak az akadályok Manfredini leigazolása útjából.

Romanista csatárok

A Racing azért még búcsúzóul odatette magát, nem nagyon, csak egy kicsit. Manfredini épp a nászútjáról tért vissza Buenos Airesbe, amikor megkapta a Roma ajánlatát és kért egy pillanatnyi gondolkodási időt. A Racingnál viszont megijedtek, hogy elúszhat az üzlet és elkezdtek kapkodni, a Roma által felkínált fizetés mellé, felajánlottak lelépési díjként egy bizonyos százalékot az átigazolás árából is. Amikor viszont eljött az utazás ideje, a búcsúvacsorán nem a megígért pénzt, hanem egy egyszerű aranyérmet akartak adni neki. Manfredini nem fogadta el az érmét és azonnal otthagyta a “tiszteletére” rendezett vacsorát is. Becsapva és dühösen elutazott Rómába.

Tehát 1959 nyarán Piedone megérkezett Rómába, ahol egy hatodik helyezett csapat várta. Valójában komoly lelkesedés előzte meg az érkezését, részben mert a honfitársa, a Fiorentina szeszélyes természetű sztárja, Francisco Ramón Lojacono, már az érkezése előtt dicshimnuszokat zengett róla mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni.  Piedone egy remek kis csapatba érkezett, ott volt a kapus Panetti, a stopper “Róma szíve” Losi, meg Guarnacci, Griffith, Corsini, Zaglio, David, Pestrin, Orlando, Ghiggia és “Holdsugár” Selmosson. Végül, de nem utolsó sorban, ott volt az edző, a játékosként és edzőként egyaránt sikeres Alfredo Foni.

Edzés Selmossonnal

Foni mester először pihentette, hadd szokja meg az új csapatot, aztán október 11-én rászabadította a gyanútlan Serie A-ra, konkrétan a Fiorentinára, akik ellen 5 perc alatt meg is szerezte az első gólját! Hoppá! Az első szezonja Rómában úgy nézett ki, hogy 24 meccsen 16 gól.  De sajnos a Roma már nem volt ilyen eredményes, végül csak a kilencedik helyen zárta a bajnokságot. Egyesek szerint ennek a fő oka az volt, hogy a játékosok főleg a római “Dolce vitára” koncentráltak, nem annyira az edzésekre.

A következő szezon viszont csodálatosan kezdődött, a Roma elhozta a Fiorentinából Piedone korábbi “szponzorát”, a szeszélyes Lojaconót,  illetve a Milanból az akkor már 35 éves Schiaffinót és az eredmény lenyűgöző lett. A Roma az “attacco atomico”-val állt fel (“atom támadósor”, ne nevessetek, így hívták őket, becsszó, meg olaszul jobban is hangzik): Orlando, Lojacono, Manfredini, Schiaffino, Selmosson.

Roma-Juve 2-1, a 60/61-es szezonból

Piedone pedig tombolt, három gól a Barinak, három az Udinesének, egy a Torinónak… A Gazzetta dello Sport így írta le a Rómát: “egy csodálatos zenekar, egy félelmetes gólgép, hála a támadósornak, ami amikor elszabadul, olyan mint egy lavina, egy átszakadó gát, ritkán láthattunk eddig focipályán, a szép játéknak és az erőnek ilyen megnyilvánulását, hát még Rómában. Manfredini, becenevén “Piedone”, pedig egy csodálatos befejező csatár, aki egyesíti magában az összes tulajdonságot, amit ez a szerep megkövetel: fondorlatos, ravasz, heves, finom labdakezeléssel megáldva, aki szükség szerint tud precízen és erőből is lőni. Manfredini önmagában egy külön műsorszám abban a csodálatos ötösben, ami a Roma támadó sora.” Képzeljétek miket kellett ezeknek produkálniuk, hogy a Gazzettában ilyeneket írjanak a Rómáról!

De aztán, ahogy a Rómával lenni szokott, a lavina lelassult, a gátat átszakító áradás elfolyt és a Roma beszürkült. Jött egy kis eredményválság a Napoli és az Atalanta ellen, még négy gól a Laziónak (három Manfredinitől), mert az sosem árt és a Roma lassan visszatért a szokásos formájához. Az előre kitámadó csapat hátul sebezhető volt és egy idő után már a gólszerzés se ment olyan könnyedén, a csapat végül a kiábrándító ötödik helyen zárta a bajnokságot.

Milan-Roma 0-2, a 64/65-ös szezonból

De azért Manfredini újra megmutatta, hogy mire volt képes, 20 gól 31 meccsen a bajnokságban, 2 gól 3 meccsen az olasz kupában és 12 gól 8 meccsen a VVK-ban. Összesen 34 gól 42 meccsen! Ehhez képest szinte eltörpül Lojacono, amúgy kiváló teljesítménye, a maga 19 góljával.

Apropó VVK, a Roma 1961-ben megnyerte a Vásárvárosok kupáját! Picit zavaros a statisztika, mert a VVK átlógott az 1961/62-es szezonba is, szóval nehéz elosztani a gólokat a szezonok között, de a lényeget tekintve ez mellékes, ami nem mellékes, hogy Manfredini ott is remekelt. Többek között olyan eredmények voltak, hogy Roma-Hibernian 6-0, ahol Manfredini egyedül 4 gólt szerzett, de például a döntő első meccsén, a Birmingham City ellen is vert két gólt. Lenyűgöző számok!

A Rómában. Kéretik megfigyelni, hogy akkoriban milyen könnyedén olaszosították a dolgokat, Pedróból is simán Pietro lett.

De sajnos 1961 nyarán komoly változás történt a Rómában, aminek később elég rossz következményei lettek Piedonéra nézve. Leváltották Fonit a kispadról és érkezett a helyére Luis Carniglia, egy nagy-hatalmas argentin mágus, aki a technikás játékosok szerelmese volt.  Manfredini meg ugyebár sok minden volt, gólkirály, gólszerző, gólzsák, de technikás labdazsonglőr az pont nem.  Carniglia az első pillanattól kezdve úgy tekintett rá, mint egy zavaró tényezőre. A 61/62-es szezonban csak 22 meccsen játszatta, ennek megfelelően már “csak” 14 gólt szerzett.

Aztán a 62/63-as szezon októberében, egy némileg biztató bajnoki kezdés után, Carniglia mester gondolt egy nagyot és teljesen kitette Piedonét a keretből. Mert neki elképzelései voltak, gyors, finom labdajáratásról álmodott, amihez nem volt sok köze a “Mendozai tankként” aposztrofált Manfredini betöréseinek. Piedone egy rossz szót sem szólt, szépen helyet foglalt a lelátón, miközben a Roma Lojaconoval és Angelilloval a csatársorban játszott, a széleken Orlandoval és Menichellivel.  Eredmény? Egy döntetlen a Juve ellen, ezek után egy 3-0-ás vereség a Spaltól és egy otthoni 1-0-ás zakó a Vicenza ellen. Szerencsére ennyi elég is volt a Rómának a csörgősipkás nagy argentin mágusból, akinek megköszönték az együttműködést és érdemei kétségbe vonása mellett menesztették.

Visszajött Foni, aki avval kezdte, hogy a következő meccsen a Palermo ellen, betette Manfredinit a kezdőbe. Sose fogjátok kitalálni, hogy mi történt: Piedone rúgott három gólt és a Roma megnyerte a meccset idegenben 4-0-ra. Ki gondolta volna? Mindenki, kivéve azt a “szerencsétlen” Carnigliát! Végül a 62/63-as szezonban Piedone lett a gólkirály a Serie A-ban 19 találattal, holtversenyben a Bologna dán csatárával, Harald Nielsennel.

A Venezia zöld-fekete mezében

De sajnos valami eltört Piedone száműzetése alatt, először kezdtek arról beszélni, hogy Manfredinit el kéne adni és az Inter egyből be is jelentkezett a játékosért. A romanista szurkolók elsöprő többsége vakon ragaszkodott hozzá, ők többre tartották a góljait, mint az elvont technikai elgondolásokat, de Manfredininek, az eredményei ellenére, akkor is megvoltak a kritikusai szakmai körökben. Akkor a klub végül nem adta el, úgy döntöttek, hogy kitartanak mellette. Ami viszont nem tartott ki, az Piedone térde volt és sajnos ez lett a játékos veszte. Egymást követték a műtétek, a kihagyások, a visszatérések, közben a legendás találati aránya is visszaesett, 63 és 65 között, mindössze 8 gólt sikerült összegyűjtenie alig 28 mérkőzésen.

Végül 1965-ben, a szokás szerint anyagi gondokkal küzdő Roma, csak eladta Manfredinit az Internek, ahol viszont egy másodpercet sem játszott, mert egyből kölcsönadták a Bresciának (1 gól 8 meccsen), majd következett a Venezia (3 gól 14 meccsen), legvégül pedig a búcsú és a visszatérés Argentínába. Aztán egy idő után megunta Argentinát és inkább “hazatért” Rómába. Piedone jelenleg Ostiában él, már 83 éves múlt és néha, nagy ritkán láthatjuk őt szerepelni is a Roma közeli médiában.

Manfredini összesen 164-szer lépett pályára hivatalos meccsen a Rómával, nyert egy olasz kupát 1963/64-ben és egy VVK-t 1960/61-ben, illetve ő volt a gólkirály a Serie A-ban 1962/63-ban, az olasz kupában 1963/64-ben, illetve a VVK-ban 1960/61-ben és 1962/63-ban. Közben szerzett 104 gólt, ezzel ő az ötödik a Roma gólszerzőinek az örökranglistáján, Totti (307), Pruzzo (138), Amadei (111) és Volk (106) mögött.

Néhány felvétel Manfrediniről

De ahhoz, hogy pontos fogalmunk legyen Piedone labdarúgói teljesítményéről, figyelembe kell venni, hogy mennyi ideig játszott, hogy milyen kevés meccsen szerezte a góljait. Valójában Manfredini kapcsán mindenhol ugyanarra a statisztikájára hivatkoznak, a találati arányára és mindenhol ugyanazt az összehasonlítást szokták feltüntetni, nézzétek el nekem, hogy most én is ideírom. Piedone találati aránya a bajnoki meccseken 0,571 volt. Most pedig következzen néhány jelesebb labdarúgó találati aránya, olyanokról van szó, akik szintén megfordultak a Serie A-ban: Boninsegna 0,445; Baggio 0,454; Altafini 0,471; Sevchenko 0,494; Henry 0,501; Sivori 0,513; Platini 0,518; Maradona 0,529; Riva 0,540; Signori 0,547; Batistuta 0,561.

Szinte hallom a kérdést: ez mind remek, de végül is miért hívták “Piedonénak”? Argentinában sosem hívták így, a becenevét szó szerint az Olaszországba érkezése pillanatában kapta, még azelőtt, hogy olasz földre tette volna a lábát. A Bud Spencer rajongók tudhatják, hogy a “piedone” annyit jelent, hogy “nagy láb” és a becenévnek nagyon triviális magyarázata van. Amikor először megérkezett a római Ciampino reptérre és kilépett a repülőgép lépcsőjére, egy Brunetti nevű fotós, egy nagy látószögű objektívvel örökítette meg a jeles pillanatot. Mivel a lépcső előtt állva, alulról fényképezett, a nagy látószögű lencse miatt, Manfredini lábai óriásinak tűntek és az egyik tudósító oda is írta, hogy “Piedone”.

Íme a híres kép, amiről “Piedone” a becenevét kapta.

Manfredini később elmesélte, hogy soha többé nem sikerült megszabadulnia a becenévtől, annyira nem, hogy külföldön akadtak olyan “különösen művelt” újságírók, akik azt hitték, hogy ez a keresztneve. Aztán idővel, saját elmondása szerint, nagyon megkedvelte a becenevét, egy ideig volt egy bárja is Rómában, aminek a “Piedone” nevet adta. A legviccesebb az egészben, hogy Manfredininek egyáltalán nem voltak nagy lábai, valójában a 42-es cipője még bő is volt rá!