Ferraris IV

Ma az AS Roma egy újabb legendás alakjáról szeretnék írni, Attilio Ferrarisról, a Roma legelső kapitányáról. Hamarosan, március 26-án lesz a születésének a 114-ik évfordulója és ez egy kiváló alkalom, hogy megemlékezzünk róla.

Ferraris pályafutása a maga nemében páratlan volt, a fővárosi labdarúgás egyik legizgalmasabb alakja, aki az elsők között örökre beírta a nevét a Roma és az olasz labdarúgás történelmébe. Egy esendő ember volt, egy szívtipró, aki nem vetette meg az alkoholt és a cigarettát, aki szerette a “dolce vitát” és a piros Alfa Romeóját, de a pályán egy fáradhatatlan harcos volt, akit a szurkolók úgy becéztek, hogy “omo de fero”,  magyarul a “vasember”.

Azok közé a játékosok közé tartozik, akik megalapozták a Rómát, velük kezdődött minden és ez különösen igaz Ferrarisra, aki a Roma legelső kapitánya és válogatott játékosa volt. Amikor szóba kerülnek a Roma római kapitányai, az olyan nevek mint Di Bartolomei, Totti, vagy Bruno Conti, akkor jusson az eszünkbe, hogy Ferraris volt az első, mert a Rómánál az is fontos volt, hogy a kapitány római legyen. A Roma első himnuszaként tartják számon a “La Canzone di Campo Testaccio” című dalt, amit a szurkolók úgy énekeltek a stadionban mint a mostani himnuszt, a harmincas évek játékosairól szól és természetesen ott szerepel benne Ferraris is: “Poi ce sta Ferraris a mediano, bravo nazionale e capitano”, “A középpályán ott van Ferraris, derék válogatott és kapitány”.

A Campo Testaccio, a Roma első himnusza

A családja Piemontból érkezett, de ő már Rómában született, 1904 március 26-án. Az édesapjának, az idősebb Ferrarisnak, egy baba javító műhelye volt és Sor Secondo néven volt közismert a környéken. A Fortitudóban, a kor legnépszerűbb római csapatában kezdett játszani. Az 1919/20-as bajnokságban került be az első csapatba, ez volt az első bajnokság a világháború után és Ferraris ekkor alig 15 éves volt.

Pár évvel később, az 1921/22-es szezonban, a Fortitudo megnyerte a déli bajnokságot és bejutott az országos döntőbe, ahol az észak-olasz bajnokkal, a félelmetes Pro Vercellivel játszottak. Tudni kell, hogy akkoriban óriási tudásbeli szintkülönbség volt Olaszországban az északi és déli csapatok között. Természetes és magától értetődő volt, hogy a Pro Vercelli nyerte a döntőt (3-0 Rómában és 5-2 Vercelliben, összesítésben 8-2), mindig az északiak nyertek. Mindenesetre, az akkor 18 éves Ferraris már a csapat fix tagja volt és játszott mindkét meccsen.

A Fortitudo egy mai szemmel nézve nagyon furcsa egyesület volt, szerzetesek alapították és rendkívül erős kötődése volt a katolikus egyházhoz. A klub legendás alakja volt Porfirio Ciprari testvér, egy pap, aki nemcsak a klub elnöke, hanem a csapat edzője is volt egy személyben.  Ciprari testvér fedezte fel és vezette be a csapatba Ferrarist is, aki a középpálya oszlopos tagja, egy meghatározó jelentőségű játékos lett.

A Fortitudo 1922/23-as csapata (Ferraris hátul a nyíl alatt)

Ferraris IV-ként ismerték, mert volt három idősebb bátyja, akik szintén fociztak (meg mellesleg 4 nővére is) és akkoriban Európa-szerte úgy különböztették meg az azonos nevű játékosokat, hogy a nevük után biggyesztettek egy számot, Attilióból így lett Ferraris IV. De Attilio sokkal ügyesebb volt a bátyainál, egy tényleg rendkívüli tehetség volt és amikor 1927 nyarán, a Fortitudo Pro Roma, az Alba Audace és a Roman fúziójából, megalakult az Associazione Sportiva Roma, természetes volt, hogy Ferraris lett a csapat kapitánya, miután korábban már a Fortitudóban is ő volt a kapitány.

Az is jelzi a játékos értékét, hogy 1927 februárjában el akarta őt vinni a Bologna, a kor egyik legjobb olasz csapata. Ez valamilyen szinten elég meglepő, nem volt jellemző, hogy északi klubok déli játékosokat szerződtessenek, általában pont fordítva, a déli klubok vették a játékosokat a sokkal tapasztaltabb északról. De Ferraris ekkor már egy országosan elismert sztár volt, 1926 május 9-én Milánóban bemutatkozott az olasz válogatottban is, egy 3-2-re megnyert mérkőzésen Svájc ellen, ahol ráadásul Ferraris megmentette az eredményt, amikor a meccs végén a gólvonalról piszkálta ki a svájciak egyenlítő gólját. Tehát nem meglepő, hogy 1928 január elsején ő lett a Roma első játékosa, akit behívtak az olasz válogatottba, egy Genovában 3-2-re megnyert meccsre, megint a szokásos Svájc ellen.

Van egy epizód, ami tökéletesen jellemzi Ferrarist mint játékost és mint kapitányt. A Fortitudo kapitányaként 1927 március 20-án a Milan ellen játszott és végül szokás szerint a Milan nyert 3-2-re. De a meccsen történt valami, amiről az összes korabeli újság is beszámolt, a Fortitudo tíz emberrel fejezte be a meccset, mert az akkor alig 23 éves Ferraris, mint a csapata kapitánya, a második félidő elején leküldte a pályáról az egyik csapattársát, Canestrellit, aki hisztizett és idegesen viselkedett. Ferraris szerint jobb tíz emberrel játszani, mint egy “őrülttel” a csapatban.

Ferrarist imádták a szurkolók. A Campo Testacción lejátszott meccsek előtt, mindig benézett a via Galvani és via Nicola Zabaglia sarkán található bárba, ott mindig megtalálták őt a szurkolói. Amikor pedig jöttek haza az idegenben játszott meccsekről, az első római állomáson mindig előre küldte a vonatról a csapat masszőrét, Angelino Cerettit, hogy vegye meg neki a kedvenc “Motossian” márkájú cigarettáit.

Gondolom ezek alapján mindenki rájött, hogy ahogy már utaltam rá, a pályán kívül Ferraris nem kimondottan egy élsportolóhoz illő életvitelt folytatott. Sokat dohányzott, szeretett későig kimaradni, imádta a nőket és a szerencsejátékot, főleg a pókert. Gyakorlatilag folyamatosan pénzzavarban volt, egyszer odament Italo Foschihoz, hogy adjon neki egy havi előleget, amire a Roma alapítója azt válaszolta, hogy “De Attilio, már kaptál két hónap előleget…”, amire Ferraris: “Na és? Akkor lehet akár három hónap is.” De a pályán viszont sosem kímélte magát, példa értékű odaadással játszott és ezért mindenki szerette. De ennél többről van szó, szórta a pénzt, de nemcsak saját magára. Sosem tartotta meg a mezeit, mindig elajándékozta őket a gyerekeknek, az idősebb szegényebb szurkolóknak meg rendszeresen a saját ruháit adta ajándékba. Egyszer egy különösen szegény Roma szurkolót tetőtől talpig felruházott és magával vitte Genovába, hogy láthassa a Roma meccsét.

A legjobban úgy lehetne leírni a játékát, hogy színtiszta energia. Középpályás volt, aki egyedül annyit futott mint két, vagy három másik játékos együtt, aki adta és kapta a pofonokat, a fejeléseit pedig úgy írták le, hogy “egyszerűen tökéletesen fejel”. Neki tulajdonítják az ollózásnak, mint technikai elemnek a bevezetését a védekező fázisba. Úgy tudta kiollózni a labdát a kapuja elől, hogy utána talpon ért földet, olyan volt mint egy akrobata. Csodálatosan látott a pályán, egészen egyedülálló módon tudta követni és megállítani az ellenfelek játékát, ebből a szempontból később olyanokhoz hasonlították mint Pelé vagy Di Stéfano. Amikor pedig arról faggatták, hogy hogyan tud így játszani, ő mindig csak annyit mondott, hogy “mit tudom én”.

“Művészi ábrázolás” egy matricán

Töménytelen mennyiségű anekdota és történet maradt fenn Ferrarisról, a kalandjairól a pályán és azon kívül egyaránt. Ott volt például az akkoriban félelmetes Livorno elleni idegenbeli meccs, amikor Ferraris elérte a Rómánál, hogy ne a vonaton utazzon a csapattal, hanem a vadonatúj Lancia Dilambdájával. El is indult a Lanciával Livornóba, útitársnak pedig magával vitte Giovanni Bramantét, az egyik cserejátékost, hogy ne unatkozzon. Igen ám, de az új Lancia elromlott valahol a festői Toscana kellős közepén és a két játékos egy vidéki temetőben töltötte az éjszakát. Másnap sikerült kapcsolatba lépniük a csapattal és végül vonattal utaztak el a meccsre. Miközben a Roma vezetői húzták az időt a bírónál, addig Ferraris megreggelizett az öltözőben, Cerettivel, a masszőrrel csináltatott magának egy rántottát. Miután megreggelizett, átöltözött a szerelésébe és a tőle megszokott remek teljesítménnyel lejátszotta a meccset.

Ferraris legjellemzőbb tulajdonsága a “grinta” volt, amit jobb híján magyarul csak “küzdőkedvnek” tudnék lefordítani, de talán sokkal találóbb, a kevésbé szalonképes “tökösség” kifejezés. Egyszer 1930 januárjában a Juventus a Campo Testaccio pályáján játszott a Roma ellen, végül ez lett az első meccs, ahol a Juve nyerni tudott a Campo Testacción, 3-2-re. A Juvéban játszott a legendás, olaszosított argentin Mumo Orsi is. Az egyik ütközésnél Ferraris akkorát adott Orsinak, hogy a derék Juve játékos, a pályát a nézőtértől elválasztó védőhálóban landolt. Viola, Orsi csapattársa, megpróbálta bíztatni a pórul járt későbbi világbajnokot és odakiabálta neki, hogy “Vai Mumo!”, hogy “Menj Mumo!”, amire Orsi meg visszakiabálta, hogy “Vai tu!”, “Menjél te!”.  Orsi is megtanulta, hogy jobb elkerülni Ferrarist.

A Juve is sokáig udvarolt Ferrarisnak, szerették volna Torinóba csábítani. Egyszer az apjához is elküldték az egyik emberüket, aki felajánlott húszezer lírát, hogy győzze meg a fiát, mert milyen jó lenne neki a Juventusban. De Sor Secondo elég szárazon elhajtotta őket: “Eddig sem adtam el a fiam és most sem fogom eladni.”

A Záini csokoládé matricáján

Egy másik Roma-Juve meccs alkalmával a Campo Testacción, a Roma 5-0-ra elütötte a zsinórban ötszörös bajnok Juvét és a torinóiak nagyon nehezen viselték a zakót. Egy másik híres olasz-argentin, Renato Cesarini (akiről elnevezték a “zona Cesarinit”) felrúgta Ferrarist, ő meg hasonló hangnemben válaszolt. Kialakult egy egészséges adok-kapok a két csapat között, aminek a bíró vetett véget, Cesarini és Ferraris kiállításával. A két válogatott csapattárs úgy összeveszett egymással, hogy Vittorio Pozzónak, a válogatott edzőjének kellett közvetítenie, semleges területen, Firenzében kellett szerveznie egy találkozót a két játékos kibékítésére.

Hírhedtek voltak a dialektikai kirohanásai a meccseken, néha a csapattársai ellen is, egyszer Rodolfo Volkra, a Roma legendás fiumei gólvágójára is rászólt, “Vorke! A kurva anyádat, laposan rúgd a labdát! Nem látod, hogy mekkora szél van?” Közben Bernardini meg kedvesen figyelmeztette, “Attilio, de hiszen gólt rúgott.” Mire Ferraris: “Jé, ez tényleg gólt rúgott! Na mindegy, akkor majd legközelebb a kurva anyját.”

A Roma elnöke és tulajdonosa a legendás Renato Sacerdoti volt és neki is rengeteg kalandja volt Ferrarisszal, de talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy sokszor meggyűlt vele a baja. Egyszer például a Roma Torinóban kikapott 7-1-re a Juvetól.  Igen, mert Torinóban, konkrétan a Teatro Alfieriben, a meccs előtti estén lépett fel Josephine Baker és Ferrarisnak természetesen muszáj volt ott lennie. Ferraris tehát szépen kiszökött a szállodából és ha már úgyis elment, akkor magával vitte a fél csapatot is (Chinit, Fasanellit, Bernardinit…), mert miért is ne? Másnap hajnalban kerültek elő és olyan állapotban voltak, hogy nem volt benne sok köszönet. Az eset után Sacerdoti megfosztotta Ferrarist a kapitányi címtől és felfüggesztette két hónapra. A felfüggesztésből végül csak egyetlen meccs lett, mert mindennek ellenére Sacerdoti is imádta Ferrarist.

Sacerdoti tényleg szerette a kapitányát, egyszer úgy próbálta meg némi rendszerességre szoktatni Ferrarist, hogy adott neki ajándékba egy bárt, a közismert “Bar Attilio Ferrarist”, ami a via Cola di Rienzóban volt található. De sajnos Sacerdoti nem járt eredménnyel, Ferraris egyáltalán nem komolyodott meg és a viszonyuk az évek során egyre jobban elmérgesedett. Végül az utolsó csepp a pohárban az 1934 márciusában lejátszott városi derbi lett a Lazio ellen. Ezen a meccsen a Roma negyedóra után már 3-0-ra vezetett, Bernardini, Costantino és Guaita góljaival, azonban végül a Lazio kiegyenlített 3-3-ra, a brazil Demaria mesterhármasával. A meccs után Sacerdoti és Ferraris kegyetlenül összevesztek, az elnök kizárta Ferrarist a csapatból, ő pedig úgy döntött, hogy otthagyja a Rómát.

Ez volt Ferraris pályafutásának a legnehezebb időszaka, amikor heteken keresztül csapat nélkül lébecolt a római lokálokban. Ekkor megjelent Vittorio Pozzo, a válogatott edzője, akinek a nyáron rendezendő világbajnokságra kellett felkészítenie az olaszokat. Pozzo egy biliárdteremben szedte össze Ferrarist, megkérte, hogy legyen szíves dobja el azt a doboz cigarettát és inkább menjen vele a válogatottba. Ferraris, aki úgyis pont ráért, elment vele. És milyen jól tette, mert végül a világbajnok olasz válogatott egyik alapembere lett!

Az 1934-es világbajnokságon valójában eleinte nem játszott, de a második meccsen lesérült Pizziolo és onnantól kezdve végigjátszotta az összes meccset, a csapat egyik legmeghatározóbb játékosa volt. A csehszlovákok ellen hosszabbításban 2-1-re megnyert döntőben például különösen emlékezetes volt egy szerelése, a gólszerző Antonin Puc kárára és amikor azt mondom, hogy kárára, azt szó szerint kell érteni.

Az olasz válogatott az 1934-es vb-én, az 1-0-ra megnyert megismételt negyeddöntőn Spanyolország ellen (Ferraris állva balról a harmadik). Nagyon sok Roma volt abban a csapatban, ott volt Ferraris és Guaita, később pedig Monzeglio és Allemandi is a Rómában játszottak.

A világbajnoki cím elnyerése után visszatért Rómába és olyan félelmetes ünneplést rendezett, hogy azóta is legendák keringenek róla a fővárosban. Viszont akkor még egyáltalán nem bocsátott meg a Rómának és főleg Sacerdoti elnöknek. Sokak szerint bosszúból tette, de a lényeg hogy elfogadta a Lazio ajánlatát és elszerződött a Roma városi riválisához.  Az alku úgy szólt, hogy a Roma kapott 150.000 lírát, illetve, hogy Ferraris nem játszhat a Roma ellen, különben a Laziónak további 25.000 lírát kéne fizetnie. De a novemberi városi derbin Ferraris mégis pályán volt a Roma ellen, mert a Lazio önszántából úgy döntött, hogy inkább kifizetik a plusz 25.000 lírát, de ne kelljen nélkülözniük Ferrarist. Mellesleg a mérkőzés végeredménye 1-1 lett, miután a bíró nem adta meg Costantino érvényesnek tűnő gólját.

Térjünk vissza még egy picit a válogatotthoz, az angolok akkoriban nem vettek részt a nemzetközi tornákon, úgy gondolták, hogy ők annyival jobbak a többieknél, hogy felesleges lenne indulniuk. Inkább mindig meghívták Angliába egy meccsre az aktuális sikercsapatot, természetesen mindig nyertek és így bizonyították a fölényüket. A világbajnok olaszokat is meghívták, november 14-én verték el őket 3-2-re a Highbury Stadiumban, de az olaszok mégis sikerként érték meg a meccset. Rögtön az elején, a 6. percben, Luisito Monti eltörte a lábát és onnantól kezdve az olaszok végig emberhátrányban játszottak. Alig 12 perc után az angolok már 3-0-ra vezettek, de az olaszok nem hagyták magukat az emberhátrány ellenére. A második félidőben először Ferraris kapufája után Meazza szépített, majd az interista szupersztár megszerezte a második gólját és a legvégén Guaitának majdnem sikerült egyenlítenie is. Az a válogatott csapat azóta a “Leoni di Highbury”, magyarul a “Highbury oroszlánjai”néven híresült el és talán senkit sem fog meglepni, hogy annak a csapatnak Ferraris volt a kapitánya. Az Il Littoriale nevű napilap még a mérkőzés legjobbjának is megválasztotta és adott neki egy aranyérmet, amit az olvasók körében rendezett gyűjtésből vettek.

1931 március 29, Svájc-Olaszország 1-1 (Ferraris a nyíllal jelölve)

Visszatérve a klubpályafutásához, Ferraris kalandja a Lazio kötelékében összesen két szezonon át tartott, állítólag nehezen viselte a csapat körüli szigorú szabályokat és 1936-ban elszerződött a Bariba, ahol újra együtt játszhatott Raffaele Costantinoval, az egyik korábbi romanista csapattársával. Egy pár évvel később, 1938-ban, végleg kibékült a Rómával is. Ekkor már a fasiszta hatóságok elüldözték Sacerdotit a Roma éléről, a zsidó származása miatt. Az új elnök Igino Betti és a sportigazgató, Vincenzo Biancone pedig mindent elkövettek, hogy visszahozzák Ferrarist a Rómába.

Végül 1938-ban a nagy bajnok visszatért egy utolsó szezon erejéig a főváros reprezentatív alakulatába, ebben a szezonban még 12-szer lépett pályára a Rómával, majd búcsút vett az élmezőnytől, de azért még nem fejezte be teljesen a labdarúgói pályafutását. Az 1939-40-es szezonban eligazolt a Cataniába, amely ekkor jutott fel a másodosztályba, itt egy pár hétig még ő volt az edző is, de a szicíliaiak végül az utolsó helyen végeztek és kiestek a másodosztályból.

Ezek után elszerződött az Elettronicába, egy kisebb római klubba. Itt is ért véget a játékosi pályafutása, meglehetősen hirtelenül, amikor 1944 januárjában az Elettronica 6-0-ra kikapott az Avia ellen és Ferraris pedig nemes egyszerűséggel megverte a bírót, név szerint egy bizonyos Pasinetti urat. Ez tényleg nem hangzik túl jól és természetesen Ferrarist örökre el is tiltották a labdarúgástól. Mentségére legyen mondva, hogy a római alsóbb osztályú bajnokságok tényleg elég durva helyek tudnak lenni.

Ferraris és egy bíró

Amikor a szövetségesek olaszországi partraszállása után véget ért a háború, Ferraris egy új pályafutásba kezdett. Gyakran hallhatunk történeteket olyan focistákról, akik a játékosi karrierjük után elszegényedtek. Nos, Ferraris esetében, ez pont fordítva történt! Amíg focizott sosem volt pénze, folyamatos anyagi gondjai voltak, mert nyakló nélkül költekezett. Viszont a háború után egy játékterem-hálózatnak az ügyvezetője lett, az első játékterme a centrikus és közismert via Tritonéban volt és tényleg nagyon sikeres lett, rövid idő alatt meggazdagodott.

A munkája miatt el kellett költöznie Montecatinibe, de sosem tudott szakítani a focival, az eltiltása miatt nem vállalhatott aktív szerepet a hivatalos labdarúgásban, de rendszeresen eljárt játszani a barátaival és a volt csapattársaival “öregfiúk” meccsekre. Pont egy ilyen mérkőzésen érte a halál Montecatiniben, 1947 május 8-án. A 40. percben felugrott fejelni és holtan esett össze, a halál oka egy szívinfarktus volt.

A Rómában tartott temetésén a testvéri barátja, Fulvio Bernardini elmondott egy különösen megható beszédet, az egykori harcostárs emlékére. Az a Bernardini, akinek a javára egykor lemondott a kapitányi karszalagról a Rómában: “Fuffo, legyél te a kapitány! Te vagy a legügyesebb!”

Ferraris sírja Rómában. A felirat egyszerű és sokatmondó: “Attilio Ferraris – világbajnok”

Ferraris összesen 210 bajnoki meccsen játszott a Rómával és két gólt szerzett, illetve még van további 21 hivatalos mérkőzése és két gólja más tornákon. Nemcsak a Roma első kapitánya volt, vele nyerte a Roma az első trófeáját is: 1928-ban a CONI kupát. A felnőtt válogatottban 28 mérkőzést játszott, 1926 és 1935 között, az utolsó három mérkőzésén ő volt a válogatott kapitánya. A válogatottal tagja volt az 1928-as olimpiai bronzérmes keretnek, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az olimpián sosem lépett pályára, 1930-ban megnyerte a Coppa Internazionalét és 1934-ben a világbajnok csapat alapjátékosa volt.

A Roma kapitányaként volt egy híres eskü, amit elvárt minden új csapattársától, az esküt úgy kellett letenni, hogy a játékos a labdára tette a kezét és miközben Ferraris szemébe nézett, elmondta a következő szöveget: “Dalla lotta chi desiste fa una fine molto triste; chi desiste dalla lotta é un gran fijo de na mignotta”. Előre elnézést kérek, nem vagyok műfordító és higgyétek el, hogy olaszul jobban hangzik és rímel is, de az eskü szövege magyarul nagyjából így szól: “Aki a harcot feladja annak nagyon szomorú vége lesz; aki feladja a harcot annak a kurva anyját”.