Az AS Roma csapata lejátszotta utolsó tétmérkőzését a 2022/23-as szezonban. Ráadásul egy régen látott – főleg a bajnokikon – győzelemmel, a kiesést valahogy elkerülni vágyó Spezia-val szemben.
Kezdjük talán az ismert szituációval: a Spezia és a Hellas Verona azonos pontszámmal állt a forduló előtt, s habár az egymás elleni eredményekben a ligurok voltak az jobbak (0-0, illetve korábban 1-2-es siker Veronában), a kiesésről ez a versenykiírás szerint nem dönthet. Adott volt tehát, hogy amelyik csapat nagyobb bravúrt ér el, az megérdemelten maradhatna a legjobbak között. Ebből végül semmi nem valósult meg, mind a Verona a Milan ellen, mind a Spezia kevésnek bizonyult, így következhet az egy meccses spareggio, a Stadio del Tricolore-ban (Reggio Emiliaban, a Sassuolo pályáján, hol máshol?)
[Itt jöjjön egy zárójeles megjegyzés: a közvetítés egy érdekes ötlet volt, utólag talán azt is mondhatnám, hogy végre nem a nagy csapatokról szólt, hanem a menekülők öldöklő küzdelmét helyezték előtérbe ezzel, a hol ide-hol oda néz Fülöp Laci módszerrel. Mondom ezt úgy is, hogy a Roma számára is fontos volt a meccs, és egyébként is kíváncsibb voltam arra a meccsre, főleg, hogy a Milan olyan tessék-lássék győzelmet aratott, de most már mindegy].
A kezdőt tekintve: Svilar első bajnoki meccsét játszhatta, és első győzelmét is aratta vele a csapat. Celik ismét jobbhátvéd volt, ezek szerint Ibanez teljesen összeomlott kifáradt; Spinazzola pihent, Zalewski helyettesítette, Spina egészen pontosan a keretben sem volt (nem lepődnék meg, ha valamilyen kisebb sérülés lenne). El Shaarawy lépett pályára a másik szárnyvédőként, Bove-t pedig Matic helyett dobta José harcba. Dybala nem csak kezdett, hanem végig is játszotta a közel hosszabbítást érő játékintervallumot (ezek szerint jobb fizikai formában volt, mint szerdán), illetve Belotti szerette volna megrúgni az első Serie A-s gólját Roma mezben. Nem sikerült. Majd jövőre, ugyanis szerződése automatikusan kitolódott 2025-ig, mellesleg pedig szükség is lesz azokra az apró gólocskákra, mivel a csereként beálló Abraham szalagszakadást szenvedett és 2024 januárjáig szinte biztosan nem látjuk.
A mérkőzés még nem említett eseményei: rögtön a 6. percben Nikolau góljával megszerezték a vendégek a vezetést, ami nekik nagyon jó volt, nekünk meg csak simán ciki, a Juventus ugyanis döntetlenre állt (mindkét csapat azonos pontszáma esetén, a mi egymás ellenink volt jobb, az egyetlen nagycsapat, akiről ez elmondható). Nyilván nagyobb sebességre kapcsolva El Shaarawy lőtt egy kapufát, Zalewski pedig beadott egy labdát, amibe Bove végül nem ért bele (ha Belotti lett volna ott, talán mellé tudta volna csúsztatni… gonoszság off).
Így félidőre döntetlennel fordultunk, de nem álltunk le: főleg kisebb helyzetekkel (és több tizenegyesgyanús szituációval) mentünk előre. Ami azért is szükséges volt, mert Chiesa révén a Juve megszerezte (és megnyerte) a meccset Udine-ben. A 91. percig kellett várni a vezetésre, amit El Shaarawy lerántása után fújt be Maresca, és mellesleg még megadott egy második sárgát Amiannak.
[Ha engem kérdeznek, szerintem ez volt a legkevésbé tizit érő megmozdulás].
Dybala berúgta. Mindenki örült (kivéve Zalewski, majd nézzen Totti videókat, ezért is érdemes). Lejátszottunk további elképesztően felesleges 10 percet. Majd megtapsolták a csapatot és mindenki boldogan hazament.
A Sevilla elleni meccs után érthető okokból többen közülünk összefoglalták/értékelték az elmúlt szezont, illetve előkerültek már szaftos átigazolási hírek is, és a jövő taglalása. Amikor belekezdtem a bejegyzés írásába, megfogadtam, hogy egyiket sem teszem, hiszen remélhetőleg lesz egy összefoglaló írásunk, amiben talán a jövőt is lehet majd taglalni. Csak egyetlen dologra nyúlnék vissza:
Tavaly ilyenkor egy remek poszt született apoteózis (azaz megistenülés, vagy sokkal értelmesebben, magyar szavakkal: istenné válás) címmel. Valóban szép volt az akkori EKL győzelem, és mámoros az azt követő római parádé is. Tele voltunk várakozással, és pozitív szemlélettel. Az istenné válás azonban nem egy örökké tartó állapot (legalábbis halál előtt nem).
A köztársaság kori Rómában a triumphus alatt a győztes hadvezér quadrigáján hajt végig a Capitoliumig. Mereven előre tekintve, a tömeg feje felett; kezében Jupiter jogara, arca vörösre maszkírozva. Kilépett az emberek sorából, ő maga a megtestesült Jupiter! Ez így azonban sok. Egy ember nem kaphat ekkora hatalmat! Az istenekkel szembeni hübrisz – és az emberek irigységének – kivédésére számos ellenintézkedést hoznak: a győztes legiok erős gúnydalokat énekelnek az imperatorról (ugye, Zaniolo); csengettyűket kötnek a négy lovas szekér rúdjára, aljára pedig falloszt kötnek (igen, igazit).
A quagrigában a hadvezéren kívül még egy valaki áll: egy állami rabszolga, aki az imperator mögött, a feje fölé aranykoszorút – a győzelem jelképét – tartja. A rabszolga, aki egyébként hóhéri feladatokat lát el (a menet végén a felvonultatott foglyok egy jelentős része az ő kezei közt leli majd halát), a hadvezér fülébe súgja: Fogd vissza [mármint a lovakat]! Emlékezz, ember vagy!
Egyszerre praktikus tanács (a menet tartása miatt szükséges a lovak megzabolázása), de egyszerre mágikus (meg mellesleg morális is). Szóval hasznos, ezzel tudok én is élni; most ugyanis itt tartunk. Illetve ugyanott, mint tavaly: bízunk egy jó mercatoba, egy kiegyenlített Serie A mezőnyben, és egy jó nemzetközi szereplésben…