Ghiggia, a Maracanazo hőse

Ezúttal egy olyan játékosról szeretnék beszélni, aki arany betűkkel írta be a nevét a labdarúgás történelmébe, a legendás Alcides Ghiggiaról. Ez egy régebbi “múltidézős” posztunk némileg átírt változata. Sajnos Ghiggia azóta már itt hagyott minket, 2015 július 16-án hunyt el, pont a Maracanazo hatvanötödik évfordulóján. Nyugodjon békében!

Ghiggia nem elsősorban a Rómában véghezvitt hőstettei miatt lett világhírű. Ő az, aki az uruguayi válogatottal megnyerte minden idők legnagyobb és legfontosabb labdarúgó mérkőzését, egy olyan meccset, aminek saját, nagybetűs tulajdonneve van: a Maracanazót! Nézzétek el, hogy ez a poszt inkább a Maracanazóról fog szólni, mint Ghiggia római éveiről.

Ghiggia, teljes nevén Alcides Edgardo Ghiggia, 1926-ban született Montevideóban, 1944-ben kezdett el focizni az alacsonyabb osztályokban, de a karrierje akkor kezdett igazán felfelé ívelni, mikor 1948-ban leigazolta őt az uruguayi labdarúgás óriása, Dél-Amerika egyik legsikeresebb klubja, a Peñarol. Itt aztán nyert 2 bajnokságot (1949, 1951) és itt játszott 1950-ben is, mikor a válogatottal megnyerték a világbajnokságot.

Az 1953-as bajnokságot ki kellett hagynia, mert 8 hónapra eltiltották, miután megtámadott egy bírót, aki nem adta meg az egyik gólját. Ekkor, részben az eltiltás miatt, részben mert ki akarta próbálni magát nemzetközi szinten is, úgy döntött, hogy elfogadja a Roma anyagilag is kecsegtető ajánlatát és 1953 júniusában bemutatkozott az olasz főváros csapatában, egy győztes meccsen a Charlton ellen.

Nyolc évet töltött Rómában, ezalatt sajnos nem sikerült nyernie egyetlen bajnoki címet se, a legjobb eredménye egy második hely volt 1955-ben, de 1957-től 1959-ig ő viselte a kapitányi karszalagot és 1961-ben, mikor újra összejött uruguayi honfitársával és egykori csapattársával, Schiaffinóval, megnyerték a Roma első nemzetközi trófeáját, a Vásárvárosok kupáját.

A következő szezonban viszont elszerződött a Milanba, ahol megnyerte az 1961/62-es bajnokságot, de itt nagyon keveset játszott, mindössze 4-szer lépett pályára. A következő évben visszatért Montevideóba, ahol a Danubióban játszott 42 éves koráig, végül 1968-ban befejezte labdarúgói karrierjét. Még egyszer utoljára felbukkant a foci élvonalában, mikor 1980-ban a Peñarol edzője lett. Összesen 201 meccsen lépett pályára a Roma mezében, 19 gólt szerzett és ötször még az olasz válogatottban is szerepelt. A Roma szurkolói 2014-ben választották be őt a Roma dicsőségcsarnokába.

Schiaffino és Ghiggia az olasz válogatottban.

Apropó válogatott, az uruguayi válogatottban 12-szer lépett pályára és 4 gólt szerzett, a góljai mind történelmi jelentőségűek voltak, az 1950-es világbajnokságon születtek, az egyik pedig minden idők legnagyobb labdarúgó mérkőzésén: a Maracanazón!

A Maracanazo az 1950-es brazil rendezésű világbajnokság “döntője” volt, a név természetesen a  Rio de Janeiró-i Maracana stadionra utal, a világ legnagyobb stadionjára, ahol a meccset rendezték. A brazilok 1934 óta készülődtek a vb megrendezésére, mióta a puccsal hatalomra jutott diktátor, Getulio Vargas küldöttei látták az 1934-es olasz vébét és megirigyelték a nemzetközi presztízst és az otthoni támogatottságot, amit az olaszok világbajnoki címe jelentett Mussolini rezsimjének.

A Maracana stadion 1950-ben. Alig két év alatt építették fel és több mint 200.000 nézőt tudott befogadni.

Biztosak voltak benne, hogy otthon ők is simán megnyernék a világbajnokságot, a csapatuk megvolt hozzá és félig-meddig már meg is ígérték nekik az 1942-es kiírást, de sajnos közbejött egy világháború és a braziloknak várniuk kellett pár évet a világbajnokságukra. Ez idő alatt, egy katonai junta megdöntötte egy puccsal Getulio Vargas uralmát és egy az egyben átvették az ötletét. A vb rendezési jogának az elnyerésére és hogy méltón megünnepeljék majd a várható világbajnoki címüket, felépítették Rio de Janeiróban a világ leghatalmasabb stadionját, a Maracanát, ahova az Uruguay elleni mérkőzés napján több mint 200.000 lelkes néző zsúfolódott be. Korábban utoljára az ókori Rómában rendezett fogathajtó versenyeken gyűlt össze ennyi ember, egy helyszínen, egy sportesemény kedvéért!

Beszéljünk az esélyekről, Dávid és Góliát párharca, egy fair és kiegyensúlyozott küzdelem volt a Maracanazóhoz képest! Dávidnak 2-3 Góliátot kellett volna elintéznie a parittyájával, hogy megközelítse az uruguayiak teljesítményét azon a meccsen és azon a világbajnokságon. A mérkőzés valójában nem is volt igazi döntő, 1950-ben, először és utoljára, a négy csoportgyőztes csapat körmérkőzéseivel döntötték el a világbajnoki címet (a másik két csapat Svédország és Spanyolország voltak). A Maracanazo “csak” az utolsó körmérkőzés volt és a braziloknak az uruguayiak ellen elég lett volna egy döntetlen is, hogy a papírforma szerint megnyerjék történelmük első világbajnoki címét.

A brazilok, mint annyi más vb-t rendező ország, igyekeztek “rásegíteni” a csapatuk amúgy is elsöprő győzelmi esélyeire. Ne gondoljunk semmi eklatánsra, de például az elméletileg egy időben kezdődő meccseken, a brazilok meccse mindig öt perccel később kezdődött, így ők mindig tudták a másik meccs eredményét. Persze erről nem szóltak senkinek, csak utólag volt nyilvánvaló.

Vagy például, amikor a jugoszláv válogatott ellen játszottak, a jugók kapitánya, Mitic, közvetlenül a meccs előtt alaposan beverte a fejét, egy kiálló vasban a félkész Maracanában. Ömlött a vér a fejéből, a jugók szerették volna lecserélni, de az angol bíró közölte, hogy már megvan a hivatalos névsor a meccsre és most már nem lehet változtatni. Akkoriban pedig nem lehetett cserélni meccs közben, se hármat, se egyet! Ha valaki lesérült, akkor az úgy járt! Gondolom mondanom sem kell, hogy egy perccel se lehetett elhalasztani a kezdést. A jugók emberhátrányban kezdték a meccset, Mitic húsz perccel a kezdő sípszó után tudott beállni, amikor Ademir már megszerezte a brazilok vezető gólját. Mitic fejét úgy bepólyázták, hogy a szemtanúk szerint ami a fején volt már nem egy turbánra hasonlított, hanem inkább egy mexikói szombréróra! Ne lepődjünk meg azon, hogy a brazilok megnyerték 2-0-ra a meccset, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bíró, talán bűntudatból, nem adott meg egy érvényesnek tűnő gólt a braziloknak mikor már vezettek.

A Roma kapitánya.

Végül eljött július 16-a, a záró mérkőzés napja Uruguay ellen és már az előző napon, mindegyik brazil játékos kapott egy aranyórát, amibe az volt gravírozva, hogy “a világbajnokoknak”. A brazil újságok már olyan címekkel jelentek meg, hogy például “Miénk a győzelem”, vagy “Az új világbajnokaink”. A Maracana fel volt díszítve “A világbajnokok tiszteletére” feliratú plakátokkal, már készen volt 500.000 “Brazília világbajnok 1950” feliratú póló, már meg volt szervezve a karnevál szerű felvonulás a cím megünneplésére és a brazil játékosokat 11 limuzin várta a stadion kijáratánál. Annyira elbízták magukat, annyira lenézték az egész világot és főleg az uruguayi válogatottat, hogy az már nevetséges volt.

Valójában a brazilok ilyen mértékű elbizakodottsága nem volt teljesen indokolt, az uruguayi foci korábbi önmagához képest ugyan eredményválságban volt, meg nemrég jutottak túl egy elhúzódó játékossztrájkon, de a csapatuk egyáltalán nem volt rossz, sőt, a védelem előtt ott volt a csapatkapitány, a páratlan tekintélyű vezér, élet és halál ura a csapat körül, Obdulio Varela. Ott volt Schiaffino, akinek Uruguayban egyszerűen az volt a beceneve, hogy “El Fútbol”, “A Foci”, csak így szerényen. A szélen ott volt “El Mono” Gambetta, egy modern értelemben vett szélső, aki hosszában bejátszotta az egész pályát. Na meg jobb oldalt ott volt az a fiatal szárny is a Peñarolból, aki a vb-én Uruguay minden meccsén gólt szerzett: Alcides Ghiggia.

Viszont a brazil válogatottat a nagy Vasco köré építették, tele voltak megannyi sztárral. Például ott volt Barbosa (“a kapus, aki sosem hibázik”), a kapitány Augusto, Bauer, Friaca, Ademir… De főleg náluk játszott többek szerint a világ akkori legjobb játékosa is, a Flamenco sztárja, Zizinho, aki Pelé szerint egyenesen minden idők legjobb focistája volt.

A mérkőzés délelőttjén a brazilok bevitték a válogatottjukat Rio belvárosába, a Vasco stadionjába, mert minden politikus és közéleti személyiség, aki egy kicsit is számított Brazíliában, találkozni akart a “világbajnok” csapattal. A játékosok még enni se tudtak a meccs előtt, több órán át próbálkoztak, de nem hagyták őket nyugton. Mindig odament valaki az asztalukhoz, egy kézfogás, egy közös fénykép, vagy egy pár bölcs, jó tanácsnak álcázott, ócska közhely erejéig. Szerencsétlen focisták a végén az öltözőben ettek néhány hideg szendvicset! Ráadásul, a Maracanába tartó buszuk egy karambolba keveredett és a csapat kapitánya, Augusto, jól beverte a fejét is. Szép kis előjelek! És az uruguayiak? Ők elvonultak szépen a stadionba, egyenesen be az öltözőjükbe, magukkal vittek néhány matracot a szállásukról és egy pár játékos még egy jóízűt szundított is a meccs előtt! Mielőtt bevonultak volna a pályára, Varela még utoljára odaszólt a csapatának: “Los de afuera son de palo!” Azok ott kint nem igaziak, valójában ott sincsenek! Ez volt a nagy Uruguay ereje, fejben verhetetlenek voltak.

Aztán elkezdődött a meccs, aki elég idős az biztosan emlékszik az 1982-es spanyolországi vb-én az olasz-brazil meccsre, azt szorozzuk meg fejben százzal és némi fogalmat tudunk alkotni arról, hogy mekkora elvárásokkal várták a brazilok az 1950-es mérkőzést. Ott se gondolta senki a lefújásig, hogy a brazilok ki tudnak kapni, itt is fölényben játszottak, sokkal több helyzetet alakítottak ki, de utólag elmondható, hogy túl elbizakodottak és könnyelműek voltak. Biztosak voltak, hogy őket nem érheti baj: “Ha nem rúgjuk be ezt a helyzetet nem számít, úgyis csinálunk másikat”. Csináltak is, de egyiket se rúgták be, az uruguayiak kitartottak és 0-0-val zárták a félidőt. Ez az eredmény a brazilok vb címét jelentette volna, de a braziloknak nyerniük kellett, az nem lett volna politikailag elfogadható, hogy “csak egy döntetlennel” legyenek világbajnokok. Pedig jobban tették volna, ha a gólszerzésen kívül foglalkoznak egy picit a védelemmel is, például mert az egyetlen alkalommal, mikor Uruguay igazán eljutott a brazil kapuig szereztek is egy kapufát.

A félidőben Ghiggia odaszólt Péreznek az öltözőben és megtartotta minden idők legfontosabb taktikai megbeszélését, ami később eldöntötte a meccset. Alig három szó volt az egész: “pared tuya mia”. Ez nagyjából azt jelenti, hogy “fal neked nekem”, hogy neked adom, bemozdulok és te meg visszaadod. Mert Ghiggia az első félidőben felmérte, hogy így a nem túl gyors Bigode mögé kerülhet, utána valószínűleg a zónában védekező Augustoval találhatja szemben magát, őt meg úgyis meg tudja verni!

Igen ám, de a brazil válogatott, konkrétan Friaca, úgy kezdte a második félidőt, hogy rúgott egy gólt: “Gooooooool do Brasil!” Az egész Maracana stadion szinte “felrobbant” és ha eddig biztos volt a brazilok világbajnoki címe, innentől kezdve kőbe volt vésve. A gól után Varela komótosan odament a partjelzőhöz, hóna alatt a labdával és elkezdett vele vitatkozni, de mivel nem volt közös nyelvük, csak ékes uruguayi tájszólásban mondogatta neki, hogy “orsai”, mert a Rio de la Plata vidékén, a mai napig így mondják, hogy offside, hogy les. Egyes beszámolók szerint még tolmácsot is kért, de nem ez volt a lényeg. Varela nem volt ostoba, pont ellenkezőleg, tudta ő, hogy a brazil vb-én, Rio de Janeiróban, a Maracanában, több mint 200.000 őrült brazil előtt, nincs olyan isten, hogy ne adják meg a gólt. De azt is tudta, hogy a brazilok már alig várják a középkezdést és ha nem töri meg a meccset, ha nem tud valahogy lopni legalább egy pár perces szünetet, a góltól fellelkesült közönségtől hajtott brazil csapat élve felfalta volna őket!

Így viszont a brazilok a góljuk után picit lehiggadtak és ugyanúgy játszottak tovább, nem emelték fel a ritmust, de nem is húzódtak vissza, hiszen őket nem érhette baj, ők már világbajnokok voltak mielőtt a meccs elkezdődött. Legalábbis ezt hitték, de nem számoltak Alcides Ghiggiával! A félidő közepe felé Ghiggia meglódult a szélen, “pared tuya mia” Pérezzel, Bigode megkerülve, ekkor szembe találta magát Augustóval, de ahogy a félidőben megjósolta, sikerült beívelnie mellette középre a labdát és ki jött középen? Schiaffino! Labda a kapu felső sarkában, gól és 1-1!

Ghiggia beadására jött Schiaffino…

Az egyenlítő gólnál a közönség elhallgatott, csak egy másodpercre, de ez is elég volt, hogy a brazil játékosok fejben szétessenek. A változás nem volt látványos, taktikailag nem változtattak semmin, eszük ágában se volt esetleg megpróbálni megvédeni az eredményt. A felsőbbrendűségük tudatában minden áron nyerni akartak, pontosabban ők “tudták”, hogy nyerni fognak, tehát ugyanúgy támadtak tovább, ha lehet csak még türelmetlenebbek és mohóbbak lettek. Tény, hogy ekkor még mindig világbajnokok voltak, de ez az állapot már nem tartott sokáig, mert újra jött Ghiggia.  Alig 10 perc volt hátra a meccsből, mikor egy hosszú labdával kiugratták Ghiggiat, aki állva hagyta a boldogtalan Bigodét és jobbról rávezethette a labdát Barbosa kapujára.

Ha akkoriban Brazíliában elterjedt volna a televízió, akkor Barbosa láthatta volna Ghiggia egyik korábbi gólját a spanyolok ellen és tudta volna, hogy mikor Ghiggia lőtávolba ér, mikor a kapus egy pillanatra elfordítja a tekintetét, hogy megnézze, kíséri-e valaki az akciót, Ghiggia akkor fogja rárúgni a labdát, pontosan, precízen, gyilkos erővel a rövid sarokra. Mivel azonban egész Brazíliában talán összesen akadt egy pár tucat televízió és amúgy sem voltak összefoglalók a meccsekről, Barbosa semmiképp sem láthatta Ghiggia korábbi gólját. Így szegény kapus egy pillanatra félre nézett és mire visszafordult Ghiggia felé, addigra a labda már a kapu felé szállt. Szállt? Száguldott mint egy rakéta! Gól és 2-1 Uruguaynak! Az egyik brazil riporter elájult a közvetítő állásban.

… Ghiggia gólja és a Maracana elnémult.

Egyébként tényleg volt egy uruguayi, aki kísérte az akciót, konkrétan Míguez, aki a gól után oda is szólt Ghiggiának: “Azért lepasszolhattad volna!” Ghiggia erre ezt válaszolta: “Jól van az ott ahol van!”

A Maracana teljes közönsége úgy hallgatott el, mintha hirtelen elfogyott volna a levegő a stadionban. A brazil játékosok meg olyan kétségbeeséssel, olyan elszántsággal estek az uruguayiaknak, mintha szó szerint az életük múlott volna rajta! Csináltak is legalább két gólhelyzetet, de hiába, az uruguayiak transzban játszottak, minden kijött róluk. Mikor egy brazil szöglet után, Gambetta a tizenhatosuk közepén egyszer csak kézzel felkapta a labdát, néhány csapattársa, köztük Máspoli a kapus is, először döbbenten nézett rá, azt hitték megőrült. Pedig csak annyi történt, hogy ő meghallotta a bíró hármas sípszavát, ami azt jelentette, hogy Uruguay volt a világbajnok.

Uruguay 1950-es világbajnok csapata. Állnak, balról jobbra (kivéve a stáb tagjai, akik sötét színű, címeres pulóvert viselnek): Varela, Tejera, Gambetta, M. González, Máspoli és Rodríguez Andrade. Térdelnek: Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino és Morán. Az edző Juan López Fontana, ő az első pulóverben, Varela és Tejera között.

Obdulio Varela, az uruguayi válogatott kapitánya, szürreális hangulatban, nyomasztó csendben vette át a világkupát, egy zavart, ijedt tekintetű Jules Rimet-től, aki egy szót sem tudott kinyögni, gratulálni sem tudott a győzelemhez. Pedig a kupa névadójának volt egy nagyon szép, portugálul begyakorolt beszéde a zsebében, de azt nem tudta elmondani, hiszen az arról szólt volna, hogy Brazília megnyerte a világbajnokságot. Még az uruguayiak himnuszát se játszották el, a brazil zenekar nem tanulta meg, még a kotta sem volt meg nekik. A következő, hasonlóan kínos világbajnoki díjátadó ceremóniára több mint 50 évet kellett várni, mikor 2006-ban Blatter FIFA elnök úr Berlinben nem adta át a kupát a friss világbajnok olaszoknak, mert inkább a kiállított barátját, Zidanet “a nagy harcművészt” vigasztalta, az Olympiastadion valamelyik mellékhelységében.

A díjátadás pillanata. Varela odaszólt az egyik uruguayi vezetőnek: “Szóljál ennek a japánnak, hogy adja már ide azt a kupát, menni akarok zuhanyozni, nem érek rá itt várni egész nap.” Rimet azt se tudta kinek kéne odaadnia, végül Varelának úgy kellett kivennie a kezéből.

És a brazilok? A brazilok, nincs rá jobb kifejezés, összeomlottak, az egész nemzet összeomlott. Gyerekként síró, komoly felnőtt emberek, öngyilkossági hullám, mintha egy háborút veszítettek volna el. Ez lett volna Brazília bemutatkozása a világ előtt, itt akarták megmutatni, hogy a dél-amerikai óriásállam egy modern nagyhatalommá vált, ehhez képest csak epizódszereplők lettek az uruguayiak újabb sikertörténetében és a mai napig nem heverték ki azt a kudarcot. Van egy kifejezés, a “complexo de vira-lata”, a “kóbor kutya komplexus”‘, ezt a kifejezést a híres író és dramaturg, Nelson Rodrigues találta ki, hogy leírja azt a kisebbségi érzést, ami 1950 óta kísérti a brazilokat. Pedig megpróbáltak felülkerekedni, például megváltoztatták a válogatott mezének a színét, addig a mérkőzésig fehér, kék galléros mezben játszottak, onnantól kezdve jött az azóta híressé vált, félelmetes, aranysárga és zöld színű mez. Ghiggia a Maracanazón úgy elverte a brazilokat, hogy megváltoztatták a mezüket! Ízlelgessük ezt egy kicsit! Ha okokat keresünk arra, hogy miért omlottak össze 2014-ben a németek elleni 7-1-es vereségnél, hogy miért nem tudtak otthon, a saját közönségük előtt teljesíteni, sokak szerint legalább annyi köze volt a kudarchoz a “complexo de vira-latának”, a Maracanazo kísértetének és a hazai vb lelki terhének, mint például az aktuális szupersztár, Neymar hiányának.

Barbosa, a brazilok hálóőre, “a kapus aki sosem hibázik”, végül úgy vált híressé, mint “az ember, aki kétszer halt meg”, először csak képletesen, 1950 július 16-án, a Maracanazo napján. Élete végéig elsősorban őt vádolták a meccs elvesztése miatt, az idős nagymamák szó szerint ujjal mutogattak rá az utcán és azt mondták az unokáiknak, hogy “Látod azt az embert? Miatta vesztettük el a világbajnokságot!” Aztán sajnos 2000-ben tényleg meghalt, szegényen és elfeledve, a temetésén talán 50 ember volt, csak rokonok és barátok, a brazil labdarúgás nem képviseltette magát. Másnap, az egyik brazil újság, “Barbosa második halála” címmel számolt be a temetésről. Pedig tényleg nagyon jó kapus volt, 1950-ben őt választották a torna legjobb kapusának!

A brazil katonai junta úgy akarta legitimizálni a hatalmát, hogy a vb utánra szervezték a választásokat, amiket meg kellett volna nyerniük a vb győzelem okozta lelkesedés szárnyán és “boldogan” kormányozták volna az országot az idők végezetéig. Így viszont elsöpörte őket a népharag és a választásokat régi ismerősünk, a derék Getulio Vargas nyerte, aki időközben félelmetes diktátorból, “átváltozott” tisztességes, demokratikus politikussá és ma utcák meg közterek viselik a nevét Brazília szerte.

Sajnos Ghiggia már nincs velünk, ő volt az utolsó túlélő a 22 játékos közül, akik aznap pályára léptek a Maracanában. Élete végéig főleg abból élt, hogy fellépésekre járt, interjúkat adott, ahol elmesélte hogyan nyerte meg minden idők legnagyobb focimeccsét. Valahányszor Brazíliába ment, évtizedeken keresztül, mindig megismétlődött ugyanaz a jelenet. Megérkezett a reptérre, odaadta az útlevelét az éppen ügyeletes vámosnak, aki mindig ránézett és megkérdezte: “Maga az a Ghiggia? Üdvözöljük ismét Brazíliában!” És a vámosok mindig úgy rávágtak a pecséttel az útlevelére, mintha agyon akarták volna ütni a szegény, jobb sorsra érdemes okmányt. De egyszer, mikor odaadta az útlevelét az egyik fináncnak, az alaposan végignézte őt és közölte vele, hogy “Maga ölte meg az édesapámat!” Szegény Ghiggia zavartan szabadkozott, hogy ő soha életében nem ölt meg senkit. Mire a vámos elmondta, hogy az apja a Maracanazo napján, 10 perccel Ghiggia gólja után halt meg szívinfarktusban. Majd a finánc megölelte Ghiggiát és vagy negyedórán keresztül együtt sírtak.

Kötve hiszem, hogy valaha lesz még egy olyan mérkőzés, mint amilyen a Maracanazo volt és azt a meccset nem annyira Obdulio Varela, vagy Schiaffino nyerték meg (na jó, talán nem elsősorban ők), hanem a mi Ghiggiánk. Legyünk rá büszkék!

Jelen szerény irományhoz rengeteget “kölcsönöztem” Federico Buffa, Storie Mondiali című sorozatából, aki tud olaszul (én sajnos más nyelven nem találtam) az feltétlenül nézze meg!