Francesco Rocca

A bajnoki szünet egy remek alkalom, hogy szót ejtsünk egy újabb bajnokról a Roma történelméből, ezúttal Francesco “Kawasaki” Roccaról szeretnék mesélni.

Szerintem Francesco Rocca kapta minden idők egyik legviccesebb és legtalálóbb becenevét: “Kawasaki”! Na nem azért mert japán volt, semmi köze nem volt soha a felkelő nap országához, a becenevét egyetlen tulajdonsága miatt kapta az ultráktól, a sebessége miatt. Biztos veletek is előfordult már, hogy utaztatok az autópályán, esetleg még elégedettek is voltatok a sebességgel, amíg a visszapillantó tükörben meg nem jelent valami, először csak egy pont, ami nagyon hamar motorrá vált és mielőtt jól megnézhettétek volna, már el is hagyott titeket és megint csak egy pontot láttatok, ahogy ezúttal távolodott, majd eltűnt a láthatáron. Valami hasonló élmény érte a Roma ellenfeleit is, amikor Francesco “Kawasaki” Rocca megjelent a labdarúgás színpadán a hetvenes évek elején.

A hetvenes évek elejéről beszélünk, nem sokkal azután, hogy egy Rinus Michels nevű edzőzseni Hollandiában fogta az addig a kiesés ellen küzdő Ajaxot és örökre átszabta a világ labdarúgását. Eljött a “totális futball” ideje, amikor minden csapatrésznek részt kellett vennie a játék minden fázisában, mindenki védekezik és mindenki támad, egyetlen egységként. Rocca pedig a modern wingback megtestesítője volt, pontosabban nevezzük inkább “terzinónak”, hiszen mégiscsak Olaszországról van szó. Mert milyen a modern “terzino”? Ha kell védekezik, de legalább olyan fontos, hogy részt vegyen a támadásokban is. Rocca pedig bejátszotta a pálya teljes hosszát, nem csak bejátszotta, valójában uralta a pálya szélét a két alapvonal között.

A sebességére pedig nincsenek szavak, az egyik szakértő esküszik rá, hogy amikor Rocca elszáguldott előtte, akkor érezte a levegő mozgását, hogy olyan volt, mintha egy vonat, vagy egy teherautó száguldott volna el előtte. De félretéve a költői hasonlatokat, az egyik csapattársa, Ciccio Cordoba egyszer tényleg rászólt, hogy “Francé lassíts! Az rendben van, hogy megelőzöl mindenkit és beteszed a labdát, de olyan gyorsan csinálod, hogy senki sem tud odaérni a beíveléseidre.” Meccsenként “elfogyasztott” legalább egy ellenfelet, azok a szerencsétlenek, akiknek Roccával kellett versenyezniük a szélen, soha nem bírták végig a meccset, többnyire már egy félidő után le kellett őket cserélni és örülhettek ha megúszták izomsérülések nélkül!

De kezdjük az elején, Rocca is a római és Roma szurkoló játékosok körét gyarapítja, egy Róma közeli, San Vito Romano nevű városkában született, az apja egy vízvezeték szerelő volt, az édesanyja pedig a háztartást vezette. Gyerekként a helyi parókiában kezdett játszani, majd eljárt focizni a szomszédos Genazzanóba, ahonnan megvette a Bettini Quadraro csapata, ami a Juventus (!!!) fiókcsapata volt és természetesen a Juve elsőbbséget élvezett az ott nevelkedő fiatal focisták leigazolásakor. Jellemző, hogy Roccát a Bettini Quadraróban mindig az idősebb csapatokban játszatták, már akkor is látszott rajta, hogy kivételes tehetség. Aztán két év után eljött a Juventus megfigyelője, aki a mi szerencsénkre egy “nagyon okos szakember” lehetett, mert megnézte Roccát, majd közölte vele, hogy most még nem rossz, de szerinte el fog hízni és le fog lassulni (???). Már sosem fogjuk megtudni, hogy mi indokolta ezt az ítéletet, vagy, hogy mit fogyaszthatott aznap a Juve megfigyelője, de szerencsére a Juve lemondott róla és megjelent a képben a Roma. Rómában egy másodpercig sem kételkedtek Rocca tehetségében és azonnal meg is vették őt, pontosabban odaadták érte valami kapusnak a fél játékjogát és a Juveban szentül hitték, hogy jól jártak!

A Roma 1973/74-es “Primavera” csapata, kéretik megfigyelni a kupát és a scudettót a mezeken! Persze úgy könnyű, hogy elől balról az első Rocca, hátul meg jobbról a második Di Bartolomei.

A Rómában a szakemberek viszont nagyon örültek, hogy ilyen olcsón megszerezték Roccát, de Rocca még náluk is sokkal boldogabb volt, mert hatalmas Roma szurkoló volt! Kijárt a Roma minden meccsére, amikor nem volt pénze a jegyre, akkor átmászott a kapun, mert neki akkor is muszáj volt látnia a Rómát. Amikor 69-ben Giuliano Taccola, a Roma csatára meghalt a Cagliari elleni meccs után, Rocca ellógott az iskolából, hogy elmehessen a temetésére. Amikor Herrera először behívta a felnőtt csapatba, négy órával korábban jelent meg és négy órát várt az utcán a Roma székháza előtt, mert annyira izgult, hogy lekésheti a csapatbuszt. Rocca volt minden fiatal romanista szurkoló ideális megtestesítője, akinek megvalósult az álma és a Rómában játszhatott.

Rocca a 74/75-ös szezonban

Ahogy már említettem, személyesen a “Mágus”, Helenio Herrera választotta őt ki a nagy csapatba, alatta is debütált a Rómában, 1972-ben, 18 évesen, a Coppa Anglo-Italianán és azonnal elvarázsolt mindenkit. Ugyanolyan könnyedén támadott és védekezett, közben félelmetes sebességgel száguldott a pályán és a fáradtság legkisebb jelét sem mutatta. Amikor Fulvio Bernardini elkezdte felépíteni az olasz válogatottat, az 1974-es vb romjaiból, ő és a segédje Bearzot is, azonnal kinézték maguknak Roccát, aki őket is ugyanúgy meghódította. Szó szerint mindenki odavolt Francesco Roccáért! Évekkel Rocca visszavonulása után, amikor Liedholm elvesztette a BEK döntőt a Rómával a Liverpool ellen, a svéd mester azt mondta, hogy ha ott lett volna Rocca, akkor annak a meccsnek egészen más lett volna a végeredménye.

Gondolom jogosan felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem hallani többet Roccáról? Miért nem játszott a nagy nemzetközi tornákon és a Roma szurkolókon kívül miért nem ismeri szinte senki a nevét? Mert Rocca pályafutását tönkretették a sérülések, konkrétan egy térdsérülés. Rocca egy csupa szív és odaadás játékos volt, aki mindig a maximumot akarta kihozni magából és sajnos soha nem kímélte magát. A Rómával a Cesena ellen játszott 1976 októberében és a meccs végére a térde bedagadt, de mindenáron ott akart lenni a válogatott meccsén Luxemburg ellen, ami alig hat nappal később volt, az orvosok pedig megengedték neki, hogy elmenjen. A válogatott meccset is végigjátszotta, a térde pedig egyre rosszabb állapotba került. Végül miután visszatért Olaszországba, a válogatott meccs utáni első edzésen a térde végleg felmondta a szolgálatot és egy nagyon súlyos térdszalag szakadást szenvedett.

Onnantól kezdve Rocca soha többet nem tudott úgy játszani mint korábban, valójában gyakorlatilag alig tudott játszani. Nem adta fel, 1981-ig folyamatosan próbált visszatérni, de a térde egyre csak rosszabbodott. Az évek során ötször kellett műteni a térdét, közben egész szezonokat hagyott ki, egyszerre többet is és amikor néha tudott is játszani, akkor se volt olyan mint régen. Az 1981-es szezon végén, amikor már csak összesen 6 meccsen tudott pályára lépni, megmondták neki, hogy vége, fejezze be, ne kínozza magát tovább. Az utolsó mérkőzése az a barátságos meccs volt, amit Falcao leigazolása után rendeztek a Roma és az Internacional között, azon is csak alig 20 percet tudott játszani.

Tehát Rocca pályafutása tragikusan rövid ideig tartott, alig 22 éves volt, amikor lesérült és 27 éves korában végleg visszavonult. Mindössze 141 meccset játszott a Rómában 9 év alatt, ezeknek a felét már sérülten, közben kétszer megnyerte az olasz kupát. A sérüléséig 18-szor szerepelt az olasz válogatottban, ahol még egy gólt is szerzett, de a sérülése után már egyszer sem válogatták be. Képzeljük el, 20 éves korától gyakorlatilag fix kezdő volt az olasz válogatottban! Pedig ő “csak” a Rómában játszott, nem valamelyik észak-olasz szuper-klubban! Mennyi mindenre lehetett volna képes, ha nem sérül le?

Amikor 2012-ben megalapították a Roma dicsőségcsarnokát, vagy nevezzük inkább “hall of fame-nek”, a romanista szurkolók az első tizenegy között választották be Roccát, nem is lehetett kérdés. Nagyon keveset játszott más sztárokhoz képest és a fiatalabb korosztályokból sokan nem is láthatták őt igazán játszani, de a legendája mégis kitart és nemcsak arról van szó, hogy tényleg kivételes tehetség volt. Rocca magatartása is rendkívüli volt, a Roma iránti rajongása és ahogy megpróbált szembeszállni a sérülésekkel, példa értékű a szurkolók számára . Ma is azt mondja, hogy hálával tartozik a sorsnak, pedig az a térde most is fáj, még mindig jegelnie kell.

Jellemző Roccára, hogy ennyi nehézség után sem keseredett el, a játékosi pályafutása után új fejezetet nyitott és elkezdett szakemberként dolgozni. Több mint harminc évig dolgozott az olasz labdarúgó szövetségben, közben egy lenyűgöző edzői pályafutást produkált a különböző korosztályos válogatottakban. Például 1988-ban az olasz olimpiai válogatott edzője volt, 1995-től kezdve pedig, egészen 2014-ig, folyamatosan a különböző korosztályos válogatottak edzője volt, többször irányította az U-15-ös, az U-16-os, az U-17-es, az U-18-as, az U-19-es és az U-20-as válogatottat. A legjobb eredményei egy ezüstérem a 2008-as U-19-es EB-én, és két ezüstérem a Mediterrán-játékokon, 2001-ben és 2009-ben. Le a kalappal!

Az U-20-as válogatott kispadján.

 Tehát amikor legközelebb szóba kerülnek a Roma nagy szélső védői és jönnek az olyan nevek, hogy Cafu, vagy Maicon, akkor jusson az eszünkbe Francesco “Kawasaki” Rocca is!