X

Vertigo

Rendhagyó héthez érkezett csapatunk, ezért gyorsan le is zárom az előző eseményeket, hogy remélhetőleg egy külön poszttal kedveskedjünk a szerdai valóban döntő mérkőzésnek!

A poszt a szédülés címet kapta (csak külföldiül, mert az sokkal sikkesebb), na, nem azért, mintha szédületes tempót láthatott volna az Artemio Franchi és az AMC Micro közönsége (mellesleg a Sport 1-en kézilabda Európa Liga Final Four mérkőzés volt, míg a Sport 2-n jégkorong világbajnokság elődöntő, szóval még indokoltnak is mondhatjuk ezt a cserét). Inkább némi szédelgést a meleg miatt, amibe még két ivószünetet is beiktattak.

Belotti, Martinez Qarta, a labda és a hőmérséklet is magasan

Ezzel majdnem minden érdekességet el is mondtam a találkozóról. Természetesen egy rendkívül tartalékos alakulattal álltunk fel, nem kockáztatva a szerdai fizikai állapotokat; ehhez képest az első játékrészben sokkal látványosabb és helyenként még érdekes és attraktív futballt játszottunk. Íme a kezdő:

Svilar – Llorente, Smalling, Missori – Zalewski, Tahirovic, Wijnaldum, Bove – El Shaarawy, Solbakken – Belotti

Az első félidei jó játék talán nem volt meglepő, azok után, hogy a hazaiak egy szerdán elvesztett Coppa Italia döntőn voltak túl: sem lelkesedésben, sem fizikailag nem tűntek top formában, amellett kissé tartalékosak is voltak (Italiano nyolc helyen változtatott a hét közepéhez képest).

Ennek megfelelően egy szép akció végén El Shaarawy vezetést is szerzett, és növelhettük volna az előnyt Belotti, vagy épp megint El Shaarawy, de főleg Wijnaldum, vagy Solbakken révén, de általánosan elmondható, hogy nem vagyunk valami gyilkos helyzetkihasználók, gyakorlatilag egész szezonban (mondjuk szerintem sosem voltunk azok).

Solbakken gólöröm közben is taktikai utasítást vár? Vagy dícséretet?

A szédülés cím két szegmensét már taglaltam (meleg + kupadöntők szédülete, mindkét csapat részéről), de ide hoznám a hitchcoc-i szédületet is. Az 1958-as film nem tartozik talán a rendező legismertebb munkái közé, mondjuk a Madarak (ahol posztmodern dinoszauruszok spontán rákívánnak az emberhúsra, főleg szép szőke nőkére; fene a gusztusukat), vagy a Psycho (amiben Mr. Bates egy elfuserált hospice háza kerül bemutatásra; szintén higiéniára érzékeny szép szőke teremtéssel) mellett.

Ami azonban egész munkásságára jellemző, az a lassú sejtetés, elbizonytalanítás és feszültség, hogy itt előbb utóbb valami gikszer lesz. Eleve Svilar állt a kapuba, aki szegény még nem örülhetett Roma sikernek a pályán (igaz, mindössze kétszer védett, és nem rajta múlott egyik sem). Vagy beállt Ibanez, akinek nem szóltak, hogy tulajdonképpen ez nem egy rangadó, lehet hiba nélkül is játszani.

Ami szembetűnő volt, az, hogy mindkét gól nagyon hasonló szituációból jött: a hosszúra rúgott labdát visszafejelik. Az első gólnál a Missori – Bove kettőst előzték meg (az előbbit le is cserélték a magasabb Ibanezre, az utóbbi meg nem élete meccsét játszotta), A második gól viszont a másik oldalra érkezett. Nem akarok elképesztő párhuzamokat vonni, de a Sevilla egyik kedvenc fegyvere is valami hasonló (En-Nesyri előszeretettel lép ki szélre és fejeli be középre a bemozgó Ocamposnak, de ezt egyelőre hagyjuk még).

Kikaptunk tehát, ami biztos tavalyhoz képest egyetlen ponttal sem tudunk javítani, viszont látva a forduló eredményeit elmondható, hogy az EL helyezés ismét a mi kezünkben van, mindössze az utolsó fordulóban le kell győzni otthon a Speziat (akinek mellesleg fontos is lesz a meccs, ugyanis fél szemmel a Verona vendégjátékát kell néznie a Milan ellen; nekik minimum ugyanannyi pont kell, mint a riválisnak).

A bajnokságról ennyit, hamarosan jönnek a fontosabb törtönések…

kanton:
Related Post