Csodálatos dolog a modern fizika tudománya (főleg, hogy nem értem; amit nem értek, azt tudom csodálni), segít hasítani az atomot, lehetővé teszi, hogy tárgyakat mozgassunk a messzi űrben, vagy akár képes számolni a tér és idő és tömeg jelentette egymásra hatással is.
Nem meglepő tehát, hogyha ilyen jellegű problémák lépnek fel, akkor Olaszország legnagyobb koponyái – ez jelen esetben az olasz labdarúgó szövetség és Róma város képviselőit jelenti – összegyűlnek, hogy megoldják ezt a rendkívüli paradoxont (szegély Enrico Fermi, hogy ezt nem érhette meg). Mert probléma bőven akad, akár tömeg (szurkolók jelenléte, illetve az ázsiai tv nézők nem jelenléte), akár tér (Stadio Olimpico, Stadio Nicola Pietrangeli), akár idő vonalon (Gergely naptár küzd Serie A naptár és a nemzetközi tenisz ATP kalendáriummal szemben) tekintünk szét. Nos, úgy néz ki Occam borotváját vették elő és nem meglepő módon nem hétfő este és nem kedd reggel játsszák le a találkozót, hanem vasárnap 12:00-tól!
Ezek után azt gondolnánk minden a legnagyobb rendben van az univerzum működésében, de azért bőven akad itt megválaszolatlan kérdés ezen témakörökben (is): a továbbiakban betekintést kapunk a fizika újabb rejtélyibe.
A végtelen idő
Aki azt gondolta, hogy egy futball mérkőzés 90 percig tart – szerintem ezzel senki nincs így; empirikus tapasztalat – az téved. De még, ha számolunk is 4-5, ad absurdum 6-8 perces hosszabbításokkal, ezek általában a kéztördelő izgalomnál többet aligha tudnak adni. Az pedig, hogy jelentős eredménybeli változás áll be, már a statisztikai hibahatáron belüli esemény.
A helyzet azonban az, hogy Donyel Malen 101. percben értékesített büntetőjével nemcsak a valaha volt legkésőbb esett AS Roma – és állítólag olasz első osztályú – találat valósult meg, de ami még fontosabb a 3 pont is abszolválásra került.
[Mellesleg a holland duplájával ezen a meccsen megdöntötte Mario Balotelli fantasztikus, 12 gólos félszezonját; továbbá érdemes megemlíteni, hogy ezzel a góllövőlista 2. helyére lépett fel, ami el nem múló érdeme a téli szerzeményünknek, meg hatalmas kritikája a Serie A góllövőinek.]
Visszatérve a ráadás extrém mértékére, érdemes ezt relatív számként kezelni, ugyanis a hosszabbítás ideje alatt elég sokat állt a játék: Rensch gólja után másfél percig, a büntető előtt 4 percig gondolkodtak a játékot vezetők. Ezt így összeadva nettó 6 és fél perces plusz időt ad csak, ami azért reális volt.
Itt érdemes szót ejteni a VAR, illetve Chiffi tevékenységéről is: ugyan a játékvezető nem volt kifejezetten magabiztos, de például Pellegrino góljánál remekül kiszúrta a lesen tartózkodó játéktársat, Troilot, aki konkrétan lehúzta a fejét a felette elszálló labda elől, amely nagyban zavarta a hárítás lehetőségét. Míg az egyenlítő gólunknál Mancini „kezezését” hagyták jóvá (megnéztem, nem a keze volt, éppen azért kapta el a kezét, hogy a testéről nehogy rápattanjon, ez Mancio-tól egy igazi bravúr volt így a 94. percben), hogy aztán a végén megítéljenek egy büntetőt is nekünk. Három ítélet, amiből mind a három ugyan jogos volt, de mind a három nekünk kedvezett – lehet ez az én paranoiám – de ez nem mindig van így.
Möbius római szalagja
Már a premodern társadalmak is megfigyelték az idő „kettősségét”: létezik egyfajta lineáris múlása és egy helyenként nem tökéletes ciklikussága (a „szent idő” fizikailag értelmezhetetlen, nyilván ők elsősorban nem a matematika felől ragadták meg a problémát, ezzel most nem kívánunk foglalkozni). Az utóbbi megközelítéssel már önmagában is tökéletesen leírhatjuk csapatunk éves teljesítményeit: nem csak a május-június (és ezzel a szezon utolsó meccse) „tér vissza”, hanem a térbeli elhelyezkedésünk is; azaz marad az Európa Liga hely, legyen ez a tabellán bárhol.
De, ha nekünk pusztán ez a ciklus felrajzolása kevés, akkor érdemes ehhez hozzávennünk a formát (mármint a labdarúgó csapat formáját) és eredményességet. Képzeljünk magunk elé egy szalagot, amelynek egyik oldala győzelmeket szerző csapat van, aki képes felülteljesíteni, a másikon pedig egy gyenge formában tengődő esélytelen együttes. Ha ez az egyenes ráadásul ciklikus – tehát ugyanoda tér vissza – akkor egy Möbius szalagot kapunk: hol rossz formában bénázó csapattal, hol meg „verhetetlen” BL aspiráns együttessel van dolgunk, de valahogy ha ezek összeadódnak, mindig egy EL hely a vége.
Ez 21/22-től tulajdonképpen elcseszett őszöket és dicsőséges tavaszokat jelent, bejárva ugyanazt az utat, ami azonban most sokban változott: habár most is voltak hullámvölgyek (ez elkerülhetetlen egy szezonban), és hullámhegyek, és helyenként valóban borzalmasnak tűnő futballt láthattunk. Ősszel a támadó, tavasszal inkább a komplett csapatjátékkal voltak gondok (az utóbbi elsősorban a sérüléshullámnak köszönhetően), de az eredményességen tartósan ezek nem látszottak. Ez mindenképpen pozitív.
Ahogy az a tény is, hogy habár a Parma elleni meccsen én sem adtam különösebb reményt a fordításra (sőt bevallom Keita góljánál ki is nyomtam a streamet), de az valahogy ismét összejött (már másodszor, nem semmi). Pontosítva az előző gondolatot: amikor a 75. percben a pályára lépett Venturino majdnem biztos voltam a rossz, vagy rosszabb forgatókönyvben (értsd: jó első félidő, rossz második, és a végén teljesen elfogy a csapat és gólt kapunk, és vereséget szenvedünk; ez egy jól „bevált” alternatíva). Nem azért, mert bajom lenne a fiatal olasszal (egyébként van, 20 évesen már jobb mutatókkal is rendelkezhetne több, mint 300 játékperc után), hanem azért, mert Venturino általában akkor jön a pályára, amikor Gasperininek semmi ötlete nincs arra nézvést, hogy az adott meccset, hogy fordítsuk a javunkra, és az a baj, hogy nem csak neki. A csereként beálló labdarúgóink egyike sem váltotta meg a világot.
Kivéve most. Rensch furcsa szerzet, voltak kifejezetten remek, sőt kitűnő és ugyanennyire borzalmasan és csapnivaló meccsei is, a játéka most sem volt fenomenális, de rendkívül hasznos. Jelenthet-e ez egy lelki, vagy bármilyen változást, vagy pusztán egy matematikai véletlenről beszélünk?
Nem tudom. Merem remélni, hogy igen. Hogy ez a csapat nem pánikba esik (miként a bekapott gól után megint csak kóvályogtunk), és ha hátrányba kerül, akkor nem érzi azt, hogy vége van a találkozónak. Illetve, elhiszi, hogy valóban odaérhet.
A téridő hajlítása
Csapatunk győzelme – pontosabban annak hatása – nem maradt elszigetelt jelenség az olasz futballban univerzumában. Pontszámban utolértük a Milant, üldözzük a Juventust és Napolit, és magunk mögött tartjuk a Como-t, de mind az 5 csapat 6 ponton belül van. A sűrű tömeg a 2. és 6. hely között pedig kihat az időbeliségre is: egyszerűen fogalmazva mostantól egyszerre kerülnek megrendezésre ezen csapatok találkozói, ami a római derby-s mizéria miatt a többiek számára is egy vaskos kellemetlenséget okoz.
A nagyon korai kezdéssel ugyanis számításba kell venni az időjárást is. A legdélebbi mérkőzést Rómában rendezik, és úgy néz ki nagy szerencséje minden együttesnek, hogy enyhe hidegfront vonul át a térségen, így 20-21 foknál melegebb nem várható.
Az esélyeket (pontosabban valószínűségeket) ezzel nem sokban változnak. Azt gondolom a Napoli nem kérdéses (Pisa és Udinese elleni meccsekkel, amelyen kétszer is hibáznia kellene), ahogy a Juventus számára is biztosnak tűnik (én személy szerint jobban bízom a Fior-ban, mint a torinoi rangadóban) a BL indulás elérése. A Milan ellenben valóban elfogyott, így kérdés az, hogy az elmúlt 8 meccséből csupán kettőt megnyerő északiak képesek lesznek-e ugyanerre a teljesítményre, de már csak két lehetőségből?
Merthogy a Milannak meg kell nyernie mindkét meccsét, abban, ha nem is biztos vagyok, de egyre inkább ezt érzem. Ehhez persze az KELL, hogy a mi hátralévő fordulóinkon hibátlanok maradjunk. Első lépésként a római rangadón.
Létezik kvantum-színdinamika egy városban?
Ha Rómát, a várost egy atommagként képzeljük el (ez könnyű, hiszen az ember bármikor elképzel egy atommagot), akkor vannak benne a kvarkok és gluonok (mindenki választhat melyik név a szimpatikusabb, az képviseli szeretett csapatát és/vagy szurkolóit), akik dinamikája összetartja az egészet. Mi történik, ha betesszük ezt az atomot egy hadronütköztetőbe és addig pörgetjük, amíg neki nem megy egy másik atomnak? Bizony szétrobban. Apró darabokra esik. Ezt a széthullást megannyi tudós vizsgálja (engem speciel az érdekelne, hogy utána össze lehet-e rakni, vagy ez most eltört és ennyi?), ezzel azt is tanulmányozva, mi volt az, ami összetartotta?
Ezt jobb híján kvantum-színdinamikának hívják. Ez az erős kötés az, amely két egymással nem kifejezetten „baráti” részecskét összetart, hogy egy kifele kvázi egységes atommagot alkosson. Ettől pedig egy viszonylag kiegyenlítettebb állapot áll fenn: miként Róma két csapata között.
Az elmúlt 15 évben ugyanis a kettejük (kettőnk) összecsapásából 16-szor mi nyertünk 8 döntetlen és 12 Lazio siker született. Jelenleg 4 mérkőzése nem tudtak minket megverni, előtte ugyanennyi volt a mi nyeretlenségünk (érdekes, hogy 3 siker 1 döntetlen kombóval). Jelenleg pedig nincs olyan tényező, ami ne mellettünk szólna: a keret erőssége, a forma, a hadra fogható játékosok száma és fizikai felkészültsége, a csapat erőnléte, vagy a puszta lelki fölény. Minden.
Viszonylag ritka a két csapat ilyen kései találkozója, és hasonlóan kevés alkalom, ha ennek a nyilvánvaló presztízsen kívül van komolyabb tétje is. Ez alól kivétel természetesen az elveszített kupadöntő (2013), vagy Yanga-Mbiwa góljával megnyert meccs, ami leginkább arról döntött, melyik csapat lesz az ezüstérmes (2015).
Azt a meccset az utolsó előtti fordulóban rendezték, ahogy aztán a 2021-eset is (na meg a 2026-at, ha sikerül lejátszani. Amúgy Sarri tett arra utalást, hogy ő bevállalná a pontlevonást is… ő tudja). Az, ha lehet mondani talán az egyik legérdektelenebb találkozó volt a két csapat hosszú múltjában: üres lelátók előtt (Covid-járvány), Fonseca alakította játékkal, két rendkívül gyenge szezont futó csapatokkal (jó persze, mi akkor játszottunk egy EL elődöntőt, a kékek meg a BL-ben vitézkedhettek, de azért messze volt a parádétól mind a kettő).
Viszont nagyon fontos megjegyezni: ez csak a pillanatnyi tét volt, hiszen az a győzelem (ja, igen, mert győztünk 2-0 arányban) kellett ahhoz, hogy végül legalább a Konferencia Liga indulás meglegyen. Egy évvel később pedig tudjuk, hogy mi történt.
Most mások a tétek. Más a lelkiállapot. Mások az esélyek. De vajon más lesz-e minden? Képesek leszünk-e végre megtörni a ciklikus törvényszerűségeket? Vagy végre valahára meg tudjuk-e görbíteni azt a tabellát, és képesek leszünk bekerülni a Bajnokok Ligája gravitációs terébe?
VASÁRNAP 12:00 az összes kérdésre nem fogunk választ kapni, de párat kizárhatunk!