Érdekes sorsolást kapott tavasszal a csapatunk: a papíron legerősebb párharc (az Inter elleni milánói vendégjáték) után, hazai pályán fogadhatjuk az idei bajnokság legesélytelenebb együttesét, a Pisat (ráadásul mind a kettő fekete-kék csapat, micsoda érdekességek). Nem mintha a toszkán gárda kiugróan gyenge lenne – elvileg a Cremonese, a Lecce sőt még a Verona is mögéjük sorolja a transfermarkt a játékos állományát illetően; fizetésekben viszont csak a Lecce-t előzi – de sem Gilardino nem túl bátor taktikájának, sem Hiljemark próbálkozásainak nem sok foganatja volt.
Persze felesleges lenne még temetni a Pisa-t, de azt gondolom a téli egyébként jónak kinéző átigazolási időszak reményei, majd az utolsó mentsvár, az edzőváltás és az utáni eredménytelenség (Hiljemark 8 meccse ül a padon, ebből 6-telveszettek, kettőt elég jelentős különbséggel), és a rutintalanságuk azt mondatja velem, hogy a hosszú idő után ismét feljutó együttes első osztályú karrierje nem lesz hosszú életű történet.
Gondolom egy kicsit ismerős lehet ez a dolog? A mercato és a rutintalanság egyaránt hasonló, bár nyilvánvalóan nem ugyanazokért a célokért küzd a két együttes. A téli ígéretes erősítések közül Malen egyértelműen bevált és lehet rá építeni, illetve Vaz-ban valóban van fantázia, de itt ki is merült a dolog. Bevallom, amikor a Juventus elleni meccs előtt álltunk, rendkívül bizakodó voltam, egy tényleg sorsdöntő összecsapásra készültünk: a csapatot képesnek éreztem nyerni végre egy valódi rangadón, emellett pedig Gasperini egész pályafutására az volt a jellemző, hogy az év korábbi szakaszában megszerzett előnyt és pozíciót képes volt menedzselni (még, ha kicsit meg is kopott a játék). Nos, úgy néz ki Róma ebben is különleges helyszín lehet.
A kellemetlen nyeretlenségi sorozatunkat – amely három forduló alatt a harmadikról a hatodik pozícióba lökött minket – a Lecce elleni rangadóval, ha nem is könnyen, de sikerült a válogatott szünet előtt lezárnunk. A következő rangadóra volt nyugodalmas két hetünk készülni (persze ettől többen nem lettünk, sőt Wesley kiesésével még egy kezdőjátékos esett ki a hajrá előtt, mellette pedig a válogatottban szerezhettek jópáran „kellemes” tapasztalatokat, ami újabb drága órákat jelent a pszichológusnál), és nézhettünk szembe azzal az Interrel, aki szintén egy kicsit ritmust veszített, így felzárkózhatott a Milan rájuk.
Arra tehát lehetett számítani, hogy a házigazdánk koncentráltan fog beleugrani a vasárnap esti rangadónkba, mert nem akarják elkövetni azt a blamát, amit tavaly: esélyesként hoppon maradnak (mellesleg ez biztosan Chivu állásába kerülne, hiszen egy ilyen BL kiesés után aligha ücsöröghetne tovább a milánói kispadon, de lehet a hazai jó szereplés sem menti majd meg őt).
Szóval a felállítás nálunk a megszokott Svilar – Mancini, Ndicka, Hermoso – a sérült Wesley helyén pályára lépő Rensch, a másik oldalon Celik, mellettük Pisilli és a válogatott kiesésében (is) végül fontos szerepet játszó Cristante (bár kétségtelenül nem csak rajta múlott). Előrébb Pellegrini és az ismét játékra alkalmas Soulé, mellett az egyetlen érdemi megmozdulásra képes Malen alkotta a csapatunkat. Amire mindezt leírtam volna, már régen vezetett is a hazai csapat, egy számomra teljesen értelmezhetetlen szituációból: egy sima, lapos(!) Akanji felpasszal megjátszotta a 16-os sarkán Thuramot, aki átvette és begyalogolt a büntető területre, hogy ott az érkező Martinez elé gurítson egy szintén sima lapos labdát. Senki nem fog passzsávot, senki nem védekezik szorosan, mindenki a csak a helyét keresi. Pompás kezdés, az évek óta általánosan ismert lassú tempófelvételt láthattuk ismét, amiről kb. minden edző panaszkodott már, de úgy néz ki ez a csapat gerincét alkotók felelőssége lesz.
Ezzel pedig bátran ki lehet jelenteni, hogy a mérkőzés el is dőlt. Az utóbbi időben annyira mérhetetlenül megkopott a csak pillanatnyilag összeálló támadósorunk, hogy szinte borítékolható volt, hogy döntetlennél többre nem igazán leszünk képesek. Annál is inkább, mert nincs semmi, azaz nulla lehetősége Gasperininek, hogy érdemben bele tudjon nyúlni egy meccsbe: behozhatja Vaz-t, de ő még nem elég erős és rutinos a magasabb szintet képviselő milánói védőkkel szemben. (Zaragoza úgy néz ki ügyesen kijátszotta magát a csapatból, hihetetlen, hogy erre mindössze 1 hónap alatt képes volt.)
A mérkőzés előtt nem vártam túl sokat (összességében tulajdonképpen igazam is lett), de némileg csalódnom kellett – pozitívan – az első játékrészben, mert a csapat fel tudott tápászkodni (nem felállni, nagy különbség) és küzdeni (nem focizni, az szintén máshogy néz ki). Az első játékrész végére az erősen visszaesett Internek vittünk be egy pofont: Soulé átkeveredett a bal oldalra, Rensch pedig megtáltosodott és valamit hozzátett a támadáshoz, egy szép beadással, amire Mancini remekül érkezett. Tényleg egészen pofás kis gól, még a végén ebből a meccsből is lehet valamit kihozni (mármint döntetlent, ugye); a milánóiak egyébként is szeretnek belealudni a meccseikbe mostanság.
Gondolhattam erre egészen a 45+2. percig, azaz a lagymatag meccs utolsó pillanatáig. Közel és távol senki nem tartózkodott Calhanoglu és a kapu között, ami teljesen érthetetlen. Illetve érthetetlen, hogy Cristante egy megszerzett labdát miért rúgja bele az előtte álló emberbe, hogy miért ragaszkodunk létszámhátrányban az emberfogáshoz (ami következtében ugye a törökre nem maradt senki, mert Pellegrini lemaradt). Ezek továbbra is a kopás és fásultság jelei: mindenki a saját feladatával van elfoglalva, és senki nem olvassa a játékot. Mellesleg Calhanoglu – akinek nem ez volt az első szép találata a szezonban sem, de azért ilyen gólt nem minden edzésen lő, most is megspórolhatta volna – megrúgta a forduló gólját, ami meglepte Svilart is rendesen. Egy viszonylag egyenesbe hozott félidőben, a semmiből mégiscsak hátrányba kerülünk, azt hiszem egy végső lökést jelentett ez a süllyesztőbe…
A második játékrész ugyanis olyan színezetben „tündökölt”, mintha egy edzőbuktató meccset néztem volna: lélektelen, értelmetlen szaladgálás, minden elképzelés, vagy komolyabb hit nélkül! Gasperini nem tudom mit mondott a srácoknak a szünetben, de az biztos, hogy nem sok foganatja volt. Elképesztően szerencsés pillanatban leszünk év végén azzal, hogy a csapat 1/3-ának lejár a szerződése (igaz ebben a kölcsönök is benne vannak, valamint Malen és Ghilardi is, akikre biztos számítunk majd jövőre): nem kell mérlegelni kit küldjön el a tulajdonos: az edzőt, vagy a csapat régi tagjait. Ha már szerződések, látványosan megtorpantak a hosszabbítással kapcsolatos bejelentések, ami nem lehet véletlen.
Mellesleg ezek alapján a sokat szidott Pellegrini érdemelné meg leginkább a szerződése meghosszabbítását (természetesen közel fele annyi, vagy még kevesebb fizetéssel), míg Dybala és Celik az elgondolkodtató kategória (Malen és Ghilardi, akik biztosan maradnak üde színfoltok legalább, és nagy mázli, hogy semmilyen kötelező vásárlási jogunk nincs Tsimikas, vagy Ferguson esetében).
Visszatérve a mérkőzésre: Mancini lekéredzkedett sérülés miatt a szünetben, amivel újabb kezdőt veszítettünk el. Jelenleg én 5 (esetleg 6) olyan futballistát tudnék mondani, aki ideális esetben a kezdőrúgásnál a pályán lenne, de nem képes rá: Mancio, Wesley, Koné, és Dybala esetleg a hónap végére visszatérhetnek (Gasperini szerint előbb – az argentin kivételével – de ez Koné-s eset után tudjuk, hogy mit jelent), ha ez valóban így van, akkor azt hiszem már feleslegesen törnék magukat ezzel, a jelenlegi kerettel és a hátralévő fordulókkal ugyanis eldőlne a sorsunk (persze a brazil és a francia igyekszik a VB-n is ott lenni, szóval ők erősen érdekeltek a felépülésben).
Pedig a feltámadásra nemcsak igény lenne, hanem lehetőség is. A Juventus az előző fordulóban hibázott és játszott döntetlent otthon a Sassuolo ellen, míg a Como Udine-ben ért el egy halovány remit. Így három, illetve négy pontos lemaradásban vagyunk mindennek ellenére tőlük (pontosabban négy és öt, mert egyenlőség esetén az egymás elleni eredmények, vagy a gólkülönbség sem nekünk kedvez), ráadásul a fordulóban a torinóiak Bergamóba mennek, a tópartiak pedig az Intert fogadják. (A további fordulókról és esélyekről nem vagyok hajlandó egyelőre foglalkozni, majd csak akkor látom ennek értelmét, ha kicsit egyenesbe jövünk, mert most nem sok minden utal arra, hogy ez a küzdelem reális.)
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pisa megverése az UTOLSÓ esély, hogy közelebb lépjünk, és megpróbáljuk foggal-körömmel kiharcolni a Bajnokok Ligáját (ami persze nem volt cél, ezt senki se mondta… vagy mégis?), persze kérdés mit játszanak a közvetlen riválisaink, de a feladat számunkra, hogy nyomást helyezzünk rájuk. Ennél többet nem tehetünk…
A mérkőzés MA 20:45-tól streamen lesz megtekinthető, mert a West Ham – Wolverhampton kieséses rangadó izgalmasabb. Pont.