Nem sokon múlott a múlt vasárnap, hogy csapatunk végre megnyerjen egy igazi, valamirevaló rangadót a 2025-26-os idényben. (A hagyományosan nagy csapatoknak nevezett 7 nővérből, azért a Lazio és a Fiorentina feje lándzsára tűzetett, emellett a mostanában erős középcsapatnak számító Bologna és Como is vereséggel távozott az Olimpicoból; viszont az utóbbi évtizedben a nagyok közé emelkedett Atalantaval szemben végül alulmaradtunk.)
Akárcsak a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóján, mi is csak nyúlunk ama régi „ismerős”, a diadalmas nagy csapat édes érzése felé. Michelangelo egy vizuálisan kényelmetlen szituációba helyezi el a teremtést: azzal, hogy a távolodó kezek kerülnek a szem fókuszába – már, aki képes ilyen magas épület esetében bármire is érdemben koncentrálni, nem is beszélve a hangosan csacsogó, rahedli sok népre – nem a diadalmas születés kerül előtérbe, sokkal inkább a folytonos távolságra figyelmeztet minket.
Ahogy csapatunk is a folyamatos, „karnyújtásnyi” távolságot érezteti velünk. Jók vagyunk, a játékunk egészen ígéretes, talán megvannak az embereink is már, de valahogy saját árnyékunk átlépése – hogy egy másik testrész mozgásáról is beszámolhassak – (még?) nem sikerült. A Milan elleni találkozó után, és most is lehet ezt erős csalódásnak és jó részsikernek is értékelni. Röviden most ezt meg is tesszük… (útközben eldöntve melyik legyen)
Először is érdemes arról beszélni, hogy a csapatunk meglepően kiszámíthatóan muzsikált a szezon eddigi részében. Ami az alábbi táblázat látszik a 3. fordulóban szenvedtünk egy meglepő vereséget, a következő hasonló fiaskó a Cagliari elleni találkozó a 14. fordulóban jött, emellett a rangadókon való keserű tapasztalatokról érdemes még beszámolni, mint törés a győzelem dicső égboltján.
A fordulás után a korai csalódást az udinei kirándulás szállította (4. forduló, vagy hát a 23.), mellette viszont a két rangadóból összejött két döntetlen. Feltételezve, hogy ugyanezt az eredménysort tartanánk (elvesztett rangadókon remi, és év vége felé, mondjuk a Pisa vagy sokkal inkább a Bologna ellen egy meglepetés vereség), akkor még további 30 egység jönne össze, ami 77 pontot jelentene az év végi záráskor. Ez amellett, hogy az utóbbi időszak messze legjobb teljesítménye lenne, még azt is jelentené, hogy biztosan a Bajnokok Ligájában indulhatnánk 2026 őszén.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egészen csak egy hipotetikus okfejtés (és biztosan nem is fog bekövetkezni), csupán arra célzok, hogy szerencsére idén úgy néz ki, a mi kezünkben van a sorsunk, és egyelőre szépen tartjuk is tervet (egyben megköszönjük a Como torinói vendégjátékát, amivel most lenne lehetőség a Juventus leszakítására is, a továbbiakban Fabregaséknak már nem kell annyira törniük magukat).
Így a Napoli elleni meccset nézhetjük úgy is, hogy a hátralévő 16 találkozóból az egyik legnehezebbet éltük túl (a Napoli otthon még nem kapott ki idén). Kérdés a továbbiakban a többiek leterheltsége lesz: az első 4 helyre az Inter pozíciója elég erős, sőt most már az is meglepetés lenne, ha nem ők viselhetnék jövőre a scudettot. A Milan esetében is kevés a kétely, nem várható komoly összeomlás, vagy leeresztés (bár azt gondolom sűrűbben fognak majd hibázni a kisebbek ellen, mint az első félévben).
Kérdésessé váltak viszont a Napoli és a Juventus, az utóbbi nem lőtt ki Spalletti érkezésével sem (bár a Tudor által hozott 1,58-as pontátlagot azért egy egészen jó 1,8-ra hozta fel, a hátralévő meccsekre ez 27 szerzett pontot jelentene), előbbit pedig elég jelentős sérüléshullám sújtja, ami természetes egy Conte csapat esetében (idős játékosok csapágyasra hajtása). Kérdés, hogy a már csak a bajnokságra koncentráló együttesek (a hétközi „isztanbuli csoda” elég nehéz helyzetbe hozta a rabruhásokat) mennyire képesek pihenten újra felpörögni, és a déliek esetében áprilisig kibekkelni jó eredményekkel (a legtöbb felépülésük a hónap elejére várható)?
A mi hétvégi nápolyi fellépésünk ugyanis arra jó volt, hogy bizonyítsa: riválisunk jelenleg sebezhető, de azt is, hogy erősebb kerettel rendelkezik, mint mi. Alapjátékuk viszont bizonytalannak, és körülményesnek tűnt, ezzel szemben mi remekül tudtuk kihasználni gyorsaságunkat. Bocsánat, hogy micsodánkat?
Igen, a sebességet. Azzal, hogy nem Soulé kezdett, hanem Zaragoza (az argentin nem tervezett kispados volt, egyszerűen makacs sérülése hátráltatja már egy ideje, ami sajnos erősen meglátszik az elmúlt hónapokban) és nem Ferguson – Dovbik, hanem Malen, egyszeriben kontrák és veszélyes ellentámadások jelentek meg egy olyan csapat ellen, amely kifejezetten jó, ezek elhárításában. Rögtön az elsőből sikerült is megszerezni a vezetést, ami szintén mérföldkő egy idei rangadóban: a vezetés!
Nyugodtan azt lehet mondani, hogy a Napoli az egész mérkőzés alatt nagyon kevés veszélyt jelentett, habár kétségtelenül többet birtokolták a labdát és minket védekezésre kényszerítettek. Hogy mégsem lehettünk maradéktalanul elégedettek, annak oka az lehetett, hogy lőttek két gólt, amivel megakadályozták, hogy elvigyük mind a három pontot a Maradonaból.
Spinazzola megpattanó lövésénél én egyenesen agyvérzést kaptam, és sűrűn emlegettem a kezét felém nyújtó Jóistent – ugye az Udinese ellen is egy végtelen lehetetlen átlövés okozta a vesztünket. Viszont Santos gólja sajnos egy olyan játékhelyzetből keletkezett, amely kifejezetten tudatos volt: a büntető előtt Conte-nak le kellett hozni a megsérült Rrahmanit, és ha már így alakult, akkor szerkezetet váltott: az eddigi 3-4-2-1-ről egy jóval támadóbb 4-2-3-1-re (Santos beállása), és frissebb lábakat is hozott – főleg a szélekre – hogy magas labdaszerzések után tudják támadni az üres területeket.
Erre érdemben nem volt Gasperininek válasza. Santos folyamatosan labdákat kapott a mi bal oldalunkon és tört kapu felé, amit a sárgalapos Mancini egyáltalán nem tudott kezelni. Mivel nálunk is viszonylag sok sérüléssel rendelkezünk a problémát nem lehetett direktbe orvosolni egy szélső (Celik lehozatala és Wesley áthozása eredeti posztjára), vagy egy másik belső védő beállásával (Hermoso, és esetleg a mostanában tényleg kitűnő Ghilardi oldalváltása). Gasp valamivel mégiscsak próbálkozott: érkezett El Aynaoui, aki egy ízben elég durván próbálta megállítani a brazilt, ami végül nem sikerült. A marokkói egyébként sem sokat tett hozzá a találkozóhoz, ahogy eddig sajnos a Róma szezonjához sem (a gól természetesen Mancioé volt, szerintem a meccsünk most azon múlott, hogy rendkívül gyenge napot fogott ki, ez kb. akkora pech, mint a megpattanó labda).
Mindenesetre azt érezhetjük, hogy folyamatosan lépegetünk előbbre rangadókon is, most azonban – ideiglenesen – megint a régi recept kell: behúzni egy kötelezőt! Ellenfelünk ezúttal a Cremonese lesz, akik a szép kezdés után lassan, de biztosan csúsznak a kiesőzóna felé. Számomra még mindig elképzelhetetlen, hogy a Fiorentina képes legyen búcsúzni az idény végén – ezzel a kerettel és a vérfrissítéssel, amit januárban kapott – így De Rossi egyre masszívabbá váló Genoaja, a mostanában meglepően eredményes Lecce és a lombard kisváros csapata közül kerül majd ki a vesztes az Ítélet napján (ha már Sixtus, valójában inkább a szezon zárásakor, bár lehet a kettő egybeesik majd, erről még nem hallottam komolyan vehető előrejelzéseket).
A cremonaiak ellen a rendkívül gyenge játékosállományuk szól leginkább. Igaz Jamie Vardy nem csak puszta marketingfogásnak érkezett év elején, és Djuric – Thorsby – Luperto hármassal is csak izmosodott a keret januárban, de azért ez a csapat nem csak hozzánk képest van elmaradva. Persze Davide Nicola erőssége mindig is az volt, hogy lelkes munkás csapatokból ki tudta hozni a maximumot. Viszont, ahogy az olasz szakember is megfogalmazta nemrégen: egy szezon hosszú és mindig vannak hullámvölgyek. Nos, ez a völgy a lombardok számára immáron 11 mérkőzése tart. Utoljára ugyanis december 7-én ünnepelhettek a Lecce ellen sikert!
Viszont fontos felhívni mindenki figyelmét, hogy a Cremonese néha – nagyon néha – képes idegenben vaskos meglepetésre is. Az első fordulóban legyőzték a még csak alakuló Milant, és Bolognából ugyancsak sikerült elhozniuk mind a három pontot még decemberben.
A cremonai odavágón simán elintéztük a hazai együttest, köszönhetően annak, hogy Nicola fel akarta venni a kesztyűt velünk szemben és nagyon hasonló, agresszív taktikával küldte támadásba fiait. Az eredmény talán az első sima meccsünk lett, ami egy gyors Soulé góllal, egy szép Ferguson találattal és egy Wesley kontrából jött össze. A sors furcsa fintora, hogy valószínűleg egyik játékosunk sem lesz képes majd pályára lépni (ahogy a gólpasszokat adó Koné – El Shaarawy kettős is kérdéses).
A brazil szélső a büntető előtt sérült meg, szerencsére nem komolyan, de emiatt és sárgalapjai miatt is érdemes egy kicsit pihentetni. Soulé az említett sérülése hátráltatja, Ferguson pedig biztos hiányzó lesz. Mellettük hiánycikk lesz majd a kreativitás is, mert Dybala-t sem sikerült talpra állítani még teljesen. Így valószínűleg elöl Zaragoza és Pellegrini fogják helyzetbe hozni Malent, esetleg Robinio Vaz kezdőként kaphat helyet?
Korábban céloztam rá, hogy a Como győzni tudott a Juventus ellenében (teljesen friss hír), így egyrészt a tópartiak, másrészt a csíkosok előli menekülésünk szempontjából is fontos lenne behúzni ezt a találkozót,
Vasárnap este (20:45, a Match4 adja is)
annál is inkább, mert egy hétre rá ismét egy rangadó jöhet, melyen már az eddigi tudás birtokában vágunk neki a nagy feladatnak: nyerni egy rangadót!
