Nincs mit szépíteni: megy a szekér. Egyedül vezetjük a tabellát (persze eddig is vezettük, csak holtversenyben), sőt, nem is csak egyet! AS Roma csapata ugyanis most már egyedül áll a Serie A férfi és női bajnokságának az élén (a Primavera srácok épp a hétvégén csúsztak le a dobogó tetejéről; azért minden egyszerre nem jöhet össze), ez már több, mint biztató!
Az utóbbi időben minden szezonban akadtak bőven izgalmak, szép és reménykeltő periódusok. Viszont ezek a tavaszi hadjárat dicsőséges pillanatai voltak (KL győzelem, El döntő, De Rossi és Ranieri vezette feltámadások) egy egyszeri Roma szurkoló elszokott attól, hogy november végén táblázatot nézegessen, és ahogy elnézem nem is nagyon tud mit kezdeni vele.
Folytott csendesség, néma összekacsintás, titkos reménykedés én ezt érzem a levegőben. Félhangosan, hangosan valaki ki is meri mondani, valaki nem – de azt gondolom mindenki fejében megfordult, már csak azért is, hogy másfél másodperc múlva elvesse – hogy ebből még egy bajnoki cím is kijöhet valami oltári mázlival és konstans eredményekkel. Azt gondolom ennek realitásáról érdemes beszélni.
A ritkás magaslati levegő
Először is azt gondolom, hogy ez nem deviancia. Régen történt meg, hogy év elején egy értékelésnél felmerült a csapatunk neve komolyan a bajnoki címet illetően. Konkrétan Monchi munkássága előtthöz köthető, azóta egy futottak még kategóriában, a „BL helyekre pályázók” mappában helyeztek el minket. Ahogy most is. Érthető módon, hiszen általában erősen átalakuló keretekkel, közepes tehetségekkel és többségében kísérleti edzőkkel (ez alól José Mourinho volt igazán csak kivétel, de róla meg azt tudtuk, hogy inkább a kiesésalapú lebonyolítások fekszenek neki) ugrottunk neki egy rajtnak, és ami nagyon fájó volt, hamar ki is derült, hogy ennél többre nem leszünk képesek.
Aztán valahogy tavaszra összekaparta magát az együttes, a végén jöttek a reménykeltő eredmények, hogy aztán a következő évben megint pofára esés legyen és folytatódjon a körforgás. Ebből az ördögi körből léphetünk látszólag ki: Gasperini személyében egy markáns és sikerre éhes edzőt találtunk, aki ráadásul tanult is korábbi kudarcaiból, úgy, hogy nem felejtette el a korai építkezést sem, és szép lassú átmenettel, de elkezdi hozni azt a játékot, ami annyira jellemző rá.
Mindezt úgy, hogy a játékosok nem erre lettek kondicionálva, a keret nem tökéletes ehhez, ráadásul szűk és még sérüléshullám is hátráltatja. Az előző válogatott szünetből visszatérve a legjobban a sikeréhséget lehetett hiányolni: rendszeres lassan kezdtünk, megleptek minket a kezdő sípszó után, amiből vagy szerencsésebben jöttünk ki (Sassuolo), vagy pechesen (Inter, Plzen). A Cremonese ellen most ez a harcosság már az első pillanatban megvolt – annak ellenére, hogy volt egy domináns 5 percük a hazaiaknak a gólunk előtt.
A harcosság mellett a sebesség is megérkezett, amit valahol a Milan meccsen lehetett először érzékelni: labdaszerzések után minél gyorsabban társhoz juttatni a labdát, majd onnan az ellenfél kapujáig elcipelni. Ehhez nagyfokú összeszokottság kell és minél több induló. Wesley gólja például egy csodálatos összjátékon alapult: Ferguson nagyszerűen tette le a befelé mozgó El Shaarawynak, aki egyből indította a brazil szélsőt. Ehhez minden játékosnak tudnia kellett, hogy mely területet kell kiüríteni, hova fog a társ mozogni, hogy ne legyen belőle labdavesztés, és ki maradjon biztosítani hátul.
A harmadik tipikus Gasperini-elem a kiszámíthatatlanság. Gondolom Gasp túl sok Árulókat nézett, mert állandóan káoszt akar okozni, akik kétségbeesetten keresik, éppen melyik ellenfél lesz a végzetes számukra. Ezt főleg posztokra cserélgetéssel próbálta elérni – pl. Mancini szélső védőnek kihelyezése, majd a következő meccsen ismét középre dobta, Celik szélső pozíciója, aki néha védő volt, és a többi; ezekben kevéssé lehetett olyan érzése az embernek, mintha nem sima öncélú megmozdulások lennének. Viszont most úgy tűnt (úgy tűnik) valami elkezdett működni. A játékosok kicserélhetőek lettek, megvan mikor indulnak el, mikor kell maradniuk. Baldanzi például az első félidőben szerintem remekül hozta a hamis kilencest: sokat mozgott (de nem hátrafelé!), megjátszható volt, és pont annyira harcos és ötletes, amennyire kellett. Volt egy nagyon szép labdaátvétele is, amiből sajnos egy viszonylag gyenge lövést eresztett el (a kipattanóból lesállás után Pellegrini gólt szerzett, pech, nem sokon múlott). Ott érdemes Ndicka megindulását kiemelni, amivel Baldanzinak kevesebb figyelem jutott. Az elefántcsontparti nem sűrűn indul meg, pláne középsőként, így tényleg egy pillanatra meg tudta osztani a védők figyelmét, még akkor is, ha mondjuk ő nem annyira labdaügyes, mint Mancini és nem találja fel magát annyira a kapu előtt.
A játék tehát alakul, mivel pedig érezhetően beindult valami, megjelent a magabiztosság is. Egyrészt a játékosoknál, akik nem kapkodnak, hanem képesek váratlant húzni (Ferguson gólja, ahol mind El Aynaoui, mind Ferguson rendkívül higgadt megoldást választott), másrészt csapatszinten. Talán először éreztem azt, hogy ugyan Svilar védett két hatalmasat, de ha nem tette volna, akkor is sikerült volna behúzni ezt a meccset, mert játékban megvoltak a helyzeteink.
Mindezeket hozzácsaphatjuk a már eddig is működő dolgokhoz (kemény védekezés, jó egy-egy elleni letámadás, állóképesség), nagyon bíztatóan indulunk neki az év végi hajrának, sőt a szezon második felének is!
A mérlegen az igazság
Persze nem felejtettem el, hogy „csak” a Cremonese volt az ellenfél. Davide Nicola csapata nem most éli csúcsformáját, és azt is túlzás lenne állítani, hogy stabil Serie A középcsapat erősségű lenne a keretük. Ráadásul az olasz tréner igyekezett meglepni minket azzal, hogy sokkal nyíltabb és gyorsabb játékot vállal fel, amivel valóban sikerült legalább két ígéretes helyzetig eljutni (Bonazzoli lövésénél Ziolkowski ismét elévülhetetlen érdemeket szerzett, még mindig nagyon messze van a srác teljesítménye a jótól), összeségében azonban sikerült lemészároltatni csapatát ezzel a taktikával.
Tehát hétvégi riválisunk kényelmes ellenfél volt, a héten azonban jön két sokkal keményebb teszt: egyrészt ma este a dán Midtjylland lesz az ellenfelünk, akik vezetik az EL tabellát megnyerve mind az eddigi 4 meccsüket, másrészt hétvégén hazai pályán a sokkal gyorsabb és sokkal jobban védekező Napolit fogadhatjuk.
Most vagyok igazán kíváncsi az eredményességünkre, ha sikerül az eddigi szintet tartani, akkor érdemes már a hosszabb távú problémákról is elmélkedni. Az olyan kérdésekről, minthogy meddig tartható ez a fizikai szint (a statisztikák alapján Cristante a legtöbbet dolgozó játékos majdnem minden találkozón, mellette Soulé láthatatlan futása jelentős, és Wesley látványos rohangálása, előbb-utóbb majd csökken az intenzitásuk). Vagy ki fogja pótolni Ndicka és El Aynaoui kettőst januárban, amikor az Afrika-kupa miatt elhagyják a kontinenst (mindig az elefántcsontparti kerül csak szóba, de a marokkói munkája is játékpercei is létfontosságúak jelenleg).
Illetve komoly probléma továbbra is a sebesség. Bailey-vel egyelőre nem sokra megyünk. A jamaikai egyelőre nagyon idegen testként mozgott, és sajnos nem is sok lehetőség van a beépítésére, mert folyamatosan sérüléssekkel küzd. Az ő pótlása(?) lenne szerintem a január legfontosabb kérdése, sokkal akutabb, mint az, hogy még egy középcsatárt tudunk-e igazolni (Zirkzee). Ha eljutunk odáig és sikerülne ezeket a problémákat valahogy áthidalni, akkor bizony, beszélni kell majd… akár a scudettoról is.
De egyelőre a Midtjylland jön. Az északi csapat szépen behúzta eddigi meccseit (Sturm Graz, Nottingham Forrest, Maccabi Tel Aviv, Celtic), de ellenfeleik talán nem a legerősebbek, vagy éppen nem a legjobb formában voltak (a Nottingham – akik mostanában kezdtek eredményesen menekülni a kiesőhelyektől a hazai bajnokságban – kivételével, a többiek nincsenek továbbjutást érő helyeken, ami elég sokatmondó 4 forduló elteltével). Szóval komolyan lehet és kell őket venni, de a legyőzésük azért nem lehetetlen.
A keretük nyilván messze elmarad a miénkhez képest, van náluk két olasz első osztályt is megjárt játékos (Erlic, és Billing), de a figyelmet leginkább Franculino érdemli ki. A portugál ontja a gólokat: idén 14-nél jár 15 meccsen a dán bajnokságban, de lőtt az EL-ben is már hármat, szóval ő jelenti az abszolút veszélyt (egyébként egy fiatal, jó felépítésű középcsatár).
A mérkőzést Rómában a korábbi időpontban (18:45) rendezik meg. Ferguson akár már kezdhet is (valószínűleg fog), ami hétvégéhez képest még változás lehet az Koné és Wesley, akiknek szinte biztosan pihenőt jósolnak, de igazából most nincs is nagy jelentősége, mert a keretünk elég erősnek kell legyen, hogy kisebb változtatásokkal elbájon a dánokkal.
Győzelem esetén sem valószínű, hogy rögtön az első 8-ba kerülnénk, viszont egy fontos lépés lenne abba az irányba!