Lehet, hogy velem van a baj, de általában hiszek a csapatomban. Most például úgy vagyok vele, hogy el tudom képzelni, hogy meg tudunk szerezni egy Bajnokok Ligája helyezést érő pozíciót az idény végén. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd sok góllal nyerünk meccseket, vagy, hogy egy kompakt csapatot verünk meg (a Lazio elleni győzelem fantasztikus volt, de akkor valahogy nem állt össze még a Sarri csapat). De egyelőre inkább a hit van…
Vasárnap este Milánóban csaptunk össze a pirosabb lombard együttessel, akinek a felkészültsége és a meccs előtti reményeink nagyon hasonlóak voltak, mint korábban az Inter elleni találkozó előtt: ugyanannyira tartalékosak (sérülések miatt), illetve a leterheltek voltak (az Intert válogatott szünet után fogadtuk, most pedig egy hétközi forduló előzte meg a mérkőzést), mint mi. Így hasonló körülmények között találkoztunk velük, sajnos hasonló végeredménnyel.
De bármennyire elhiszem is, hogy Gasperini egy makacs zseni (egyébként tényleg kiváló szakembernek tartom, de szemmel láthatóan úgy van vele, hogy hiába mondják neki, hogy azt úgy nem lehet, azért is megpróbálja, mert ő még nem próbálta), és hiába hiszem el, hogy Dybala tökéletes fizikai állapotban van (inkább volt), a látszat az, hogy az argentin nem képes ezen a tempón koncentráltan végig játszani 3 mérkőzést egy héten. És mondanom sem kell, ez most minimum 1, de sokkal inkább 3 pontunkba került, valamint kiesett a leglabdaügyesebb játékosunk. Dybala ugyanis amellett, hogy talán a legrosszabb Roma-mezes teljesítményét láttuk, még ráadásként el is vesztette a lehetőségét, hogy javítson, sérülés miatt; jelenleg 4 hétre jósolják a visszatérését.
Pedig mindenki más nagyon odatette magát, sőt azt kell mondani, az első fél óra tökéletes volt. Rákényszerítettük a Milant a felívelésekre, amivel sem Leao, sem Nkunku nem volt megjátszható. Modric nem igazán tudott irányítani (igaz 20 passz a neve mellett, amivel így is a középpálya motorja maradt, mellette Ricci 5, Fofana 3), mindössze 26 labdát tudtak a mi védekező harmadunkba eljuttatni. Cristante remekül oldotta meg a védekező feladatokat vele szemben, és nem mellesleg a magas labdaszerzések is ültek, sőt utána még képesek voltunk lövőhelyzeteket is teremteni ezekből, ami üde változás az eddigi totojázáshoz képest.
Amiben azonban érdemi változás nem volt felfedezhető – vagy még rosszabb, Dybala visszalépése – az a kisebb helyzeteink kihasználtsága. Rossz labdaátvételek, rosszabbnál-rosszabb lövések és döntések, és érezhető volt, hogy a lendület kezd egy kicsit megtörni és sejteni lehetett, hogy Allegri majd a szünetben rendezni fogja az öltözőben saját csapatát, talán ez is motoszkált a fejekben, amikor az első játékrész végén még egy nagyobb rohamra indultunk, amiből lett egy labdavesztés és egy gól. Kiemelni kár bárkit, mert gyakorlatilag Svilar – Wesley – Dybala hármason kívül mindenki elkövetett kisebb, vagy nagyobb vétséget helyezkedésben, fault elmaradásában, szerelésben, és visszafutásban.
Ezután fájdalmas volt azt látni, amit gyakorlatilag minden meccsünkön, amikor hátrányba vagyunk: elképzelés nincs igazán, játék és ritmus sincs, és jönnek a furábbnál furább cserék Gasperinitől, hogy valamivel felrázza a gárdát, de tök eredménytelenül. Mindeközben ahogy az várható volt Allegri elmagyarázta mit kellene csinálni a második félidőben, így a Milan egy tökéletesen zavarodott AS Romanak esett neki a folytatásban és csak kis szerencsével maradtunk egy gólos távolságban (mellesleg El Aynaoui kiszállásával jelentős futómennyiség hiányzott; a marokkói jól, de láthatatlanul dolgozott, amivel kitűnhetett volna, az a két helyzet, amit katasztrofálisan oldott meg).
Kicsit olyan érzésem van, mint amikor Mourinho meccsterveit néztem rangadókon: beállunk, aztán lesz egy helyzetünk elől. Oszt, sose lett. A végén mindig mi kaptunk gólt, és mivel mi az 1-0-ra mentünk rá, vége is lett a meccsnek. Valahogy ilyen ez a tökéletesen ellentétes focit játszó Róma is: ezúttal Allegri kivárt és teljesen megérte neki, mert 40 perc alatt közük nem volt a meccshez, de számíthatott a mi rossz helyzetkihasználásunkra (mondjuk arra kevésbé, hogy ennyire lejátsszuk őket), nem kaptak gólt és az az egy kontra nekik elég is lett. (Persze nem akarok szigorú lenni Gasperinihez, mert eddig remek volt, amit csinált, és az eredményesség mellett érezhető a változás is, szóval: hiszem, hogy képesek leszünk javulni! Ráadásul a kapu előtti döntések sokkal inkább a játékosok döntésein múlik.)
Visszatérve a gólhátrányos játékunkhoz: elég bosszantó volt, hogy a Milan csak a szélen hagyott helyet nekünk, mi pedig éppen ezért ott is próbálkoztunk, azonban középcsatár híján mindenki tudta, hogy ez puszta értelmetlenség: hiába rúgod be a labdákat, ott senki nem fogja megverni a védőjét. Ráadásul Dybala vagy nem tudott, vagy szigorúan meg volt neki tiltva, hogy visszalépjen irányítani, vagy szélre mozogjon a labdákért, így az argentin ezen a meccsen – bármilyen furcsa is kimondani – emberhátrányt jelentett számunkra. Lecserélése után egyébként Baldanzi sokkal visszább lépett és próbált kreatívan osztogatni már az ellenfél térfelének közepéről, de elég kevés sikerrel.
Az egyetlen igazán sokat ígérő megmozdulás hátrányban egy felpassz volt Dovbik felé. Az ukrán beállása után a fejjátékát kevésbé tudta kamatoztatni, sajnos ő is elveszett a védők között, viszont az emltett szituációt nagyon szépen megjátszotta. Számomra ezért is érthetetlen, hogy Gasperini miért szorítja egyértelműen a háttérbe ezt a fiút: mert addig megvan, hogy Ferguson stílusát tekintve sokkal hasznosabb lenne ősz trénerünknek (már, ha jól játszana), de Artyem sokkal eredményesebben szállt be az elmúlt időszakban, tudta kezelni a kihagyott büntetőket, és a mellőzést is. Viszont, az, hogy valaki nem kezdő az egy dolog, viszont az például, hogy a középcsatárral felálló, de 10 perc után cserélni kényszerülő Roma a Parma ellen inkább felállást váltott, minthogy Dovbik jöjjön; vagy a második félidőben 20 percet kellett várni a nyilvánvaló dologra (centert kell behozni) már egy más szint. Szerintem ilyen jellegű „megalázás” egy Somurodov szintű futballista számára is sok lenne, és itt megemelem a sapkám az ukrán profizmusa (vagy szervilizmusa), előtt.
A pillanatkép még mindig itt van: a labda még pörög hátrafele, amire Pellegrini fog érkezni. Dovbik mellett a mi néhai Capitanonk is jól reagálta le a mellőzését, látszik, hogy odateszi magát, és képes új lendületet vinni a játékba, amikor lehetőséget kap, már nem először (az viszont nem tetszik, hogy rendszeresen rágyorsítva a védelemre mindig oldalra tologatja le a labdákat, és soha nem választ valami egyéb kreatívabb megoldást, mivel pedig Lorenzo általában akkor áll be, amikor baj van, ez előre játékban kevés). Pelle lövőhelyzetére többen is érkeznek blokkolni, akikből a legagilisabb Fofana, akinek a megmozdulása egyértelműen sérülésveszélyes volt, és csak ezért nem ért kiállítást, mert a labdát találta el. Az már sokkal érdekesebb, hogy a szabadrúgást követően a kapura tartó labdát kézzel akadályozó francia miért is nem kapott lapot sárgalapot azért a megmozdulásáért? Mert előtte 2 perccel kapott? Van ilyen szabály? Érdekes.
(Ha Fofana kezét ki is veszem, mint egyszeri hiba, azért az elmúlt egy hónapban látszott a kedvezés a milánói csapatok felé. A Fiorentina ellen Parisi „lerántását” díjazták büntetővel, ami plusz 2 pontot hozott, azt követően a Pisa ellen egyértelműen leshelyzetben álló játéksok zavarták a kapust – pont, mint Celik a Parma ellen – amit tétlen lesnek nyilvánítottak, és ami döntetlent ért. Míg a másik milánói együttestől most hétvégén egyértelmű gólhelyzetben, egyértelműen szabálytalankodni akaró Bissecket nem állították ki, ami a nevetséges kategória. Ilyen kiélezett bajnokságban, az ilyen döntések sajnos erősen felértékelődhetnek.)
A büntetőhöz természetesen Dybala állt oda, és törvényszerű volt, hogy egyszer hibázik majd Roma mezben is, sajnos az is valószínű volt, hogy ilyen körülmények között (felfokozott hangulatú rangadón, kiélezett helyzetben), és nem mondjuk a Plzen ellen. Ezzel Dybala sikeresen „megkoronázta” aznapi teljesítményét, hogy aztán még meg is sérüljön, így igazán lett teljessé téve egy szép napot. Békesség. (Vagy) Így van ez. (Vonnegut után szabadon).
Ideje áttérni a bajnokság küzdelmeiről, az Európa Liga harcaihoz. Az egyértelmű, hogy magunknak tettük nehézzé azzal ezt a sorozatot, hogy a legkönnyebb meccsünket nem tudtuk megnyerni. Most a rossz(?) formában, de fizikálisan mindig nagyon erős skótokon kell majd pontokat hoznunk (2 glasgow-i meccs jön, a kettő között a hasonló játékstílusú, de sokkal eredményesebb Midtjyllandot fogadjuk majd). Nem lehetetlen, de ilyen tartalékosan nem is olyan könnyű.
Ugyanis a Parma ellen kidőlő Ferguson mellett, a milánóban eltörött – mécsesű – Dybala és a még formába lendülni sem tudott Bailey-re sem lehet majd számítani majd (illetve Angelino állapota még mindig nem alkalmas élsportoláshoz). Jogos a kérdés: ki fog majd pályára lépni? Csak nem Dovbik és Pellegrini, esetleg a szintén mellőzött Baldanzi? Nagy valószínűséggel, igen.
A pontok a Rangers-nek is kellenek. Az eddigi 3 mérkőzésük mindegyikét elvesztették az EL-ben, nem mellesleg a bajnokságban sem ment nekik, nem véletlen, hogy november elején megváltak Russell Martintól, helyére pedig Danny Röhl ült le. A német szakember korábban is a szigetországban dolgozott (Sheffiled Wednesday a Championshipben) most pedig megkapta a lehetőséget, hogy egy első ligás együttesnél, ráadásul egy európai kupaszereplőnél bizonyítson (egyébként korábban a Bayern München és a német válogatottnál is másodedzői szerepet töltött be, tehát Hansi Flick embere volt).
Eddigi tevékenysége nem is volt rossz: igaz, az El-ben sima 3-0-s zakóval kezdett a Brann Bergen otthonában, utána viszont mind a két bajnokiját megnyerte (Kilmarnock, Hibernian). Legutóbb a ligakupában 3-1-re veszítettek a rivális Celtic ellenében, bár 10 emberrel is jól tartották magukat. A játék minden elemében elég sebezhetőnek tűnnek (pontrúgások, átmenetek, magas labdavesztések), ennek ellenére egy olyan csapat ellen lépünk pályára, akik a Plzenhez hasonlóan edzőváltás után nagyon lelkesek, főleg hazai környezetben pedig mindent meg is tesznek majd egy pontszerzésért.
A két csapat szurkolói között hagyományosan hitbéli különbségek vannak (és itt most nem az eredményesség, vagy az edzőbe vetett bizalomra gondolok). A Rangers ultrák protestáns érzelműek, szemben a Celtic-kel, vagy a Róma gyermekeivel, ahol a katolicizmus az egyetlen opció. Persze, ezeknek a lokális (főleg vallási) különbségek egyre kevesebb a jelentőséggel bírnak (a Celtic és Rangers vezetősége is egyre többet tesz, hogy tudatosan betemesse az árkokat), mára puszta érdekességé váltak. Ahogy az egész skót labdarúgás is inkább ezen kategóriának tekinthető, amely kemény, megalkuvást nem ismerő, támadásra törekvő, és főleg hazai környezetben vért fogyasztó, magukat nem kímélve harcoló attitűdje is, ha nem is a múlté, de nagyon sokat kopott.
Az első fordulóból még a Genk tudta elvinni innen a 3 pontot, most mi is erre készülünk:
Rangers FC – AS Roma ma 21:00