Elsőre talán mindenki a szívéhez kap, elsápad, vagy csak zavartan körbe pillant, hogy ilyen bátor címmel kezdek neki a felvezetőnek, a csapat pedig annak az ismételten hosszúnak ígérkező menetnek, melynek majd csak november közepén lesz egy kisebb megszakítása, és amelyben három naponként csapunk össze válogatott – de többségében természetesen olasz – ellenfelekkel. (Mindenkit megnyugtatnék, a további „krasznahorkai” mondatoktól kímélem majd a társaságot).
A puszta igazság azonban az, hogy jelenleg két – a Serie A-ban biztosan – élcsapat csap össze egymással! Az AS Roma és az Internazionale is fantasztikusan kezdte a 2025/26-os idényt: a lejátszott 8 tétmérkőzésből 6 győzelem és 2 vereség a mérleg, mindkét együttestől. Talán az ellenfelek minősége ad némi különbséget: míg mi összecsaptunk két hagyományos rangadón (igaz egyértelműen gyengébb kerettel és rosszabb formában lévő csapatok ellen), addig az Internek hasonló – vagy inkább jobb – kvalitású együttesből csak egy jutott – a Juventus képében, akitől azonban vereséget szenvedett (a nála jóval gyengébbeket pedig gond nélkül felpofozta).
Az eredményesség még nem minden, mondhatnánk. De sokkal több párhuzamosság van a: két csapat – elsősorban védekező – mutatói is nagyon hasonlóak, és ami még érdekesebb, elég kimagaslóak is a mezőnyben. Az alábbi táblázat megmutatja, hogy az első osztály csapatai mennyi érintést engedélyeznek a saját 16-oson belül (függőleges), illetve mennyit a saját térfélen (vízszintes). A két csapat kapujáig tehát egyáltalán nem könnyű eljutni, és ott minőségi helyzeteket létrehozni (dacára a két-két vereségnek), igaz az utóbbi csak implicit módon van elrejtve.
Tovább vesézve ezen témakört, érdemes rápillantani már – merthogy elég adat halmozódott fel – a PPDA és BDP mutatókra is (mert a mozaikszavakból kirakott, érthetetlen értékeket takaró nevekkel dobálózni mindig nagyon szexi). A kettő adat mindegyike a nyomásgyakorlást elemzi, de míg a PPDA csak azt mutatja meg, hogy hány passzt tud az aktuális ellenfél megvalósítani, addig a BDP sokkal pontosabb képet rajzol a letámadásról. Ugyanis benne foglaltaknak az egész pályára vonatkozó pressziók (a másik csak az ellenfél térfelével foglalkozik), illetve figyel arra, hogy milyen veszélyes szituációkat képesek létrehozni, amikor kiszabadulnak.
Az első értékben másodikak vagyunk a Serie A mezőnyében (a Como után), közvetlenül az Inter előtt, míg a másodikban vezetjük a mezőnyt. Fontos hangsúlyozni: Gasperini játéka tehát működik! Legalábbis ez a része. Mert hiába rendkívül sikeres a letámadásunk, ha utána csak 5, azaz ÖT lövést tudtunk ezen helyzetek után leadni, míg a Como 11, az Inter 13-szor próbálkozott, amiből a tópartiak nem találtak gólt, az Inter viszont már háromszor is eredményes volt (mi ugye egyszer, a Derbyn).
De, miért is vágtam ide a semmiből ezeket a dolgoknak? Két dolog miatt: először is meg akartam mutatni, hogy bármennyire is fanyalgunk az állandó gólképtelenség miatt, ez egy nagyon jól összerakott együttes (mármint a mienk). Míg Christian Chivu csapata a tavalyihoz képest – mind az Inzaghi-Inter, mind a Parma idevehető – egy nagyon más játékot játszik: ez egy keményen letámadó és agresszív együttes lett, akik még ráadásul kellően élesek és minőségiek is elöl, hogy gólra váltsák a kialakított lehetőségeket (ellentétben ugye a Como – Roma párossal). Tehát két nagyon hasonló erényeket villogtató csapatot látunk majd szombat este a Stadio Olimpico gyepén.
A másik érdekes különbség, hogy annak ellenére, hogy keményen – és eredményesen – támadjuk ellenfeleinket, az Inter valamivel többet tudja birtokolni a labdát a meccsein (59 és 62%), sőt több passza is van a támadóharmadban (1001, míg mi csak 839), az utóbbi pedig már jelentős különbség. Ez magyarázható a két keret minőségi különbségével, de azzal is, hogy nálunk még mindig nem automatizmus a kockázatvállalás (mértéke és helye). Erre csak idővel fogunk választ kapni (tehát nem ezen meccsen).
Viszont a találkozón kérdés lesz majd, hogy egy hasonló stílusú, de sokkal jobb minőségű csapat ellen mennyire térnek vissza a srácok a „Ranieri-reflexekhez” és mennyire állnak hátra a megnövekedett nyomás után (Gasperini már korábban elmondta, hogy ezt nem kéri tőlük, sőt), vagy mennyire lesznek vakmerőek és állnak bele egy tényleg nyíltnak mondható küzdelembe?
Az utóbbit én azért is tartom fontos sorsfordítónak, mert elvileg most már minden adott ahhoz, hogy Gasperini egy kicsit többet követeljen csapatától – már, ami a stílusát illeti – egy igazán minőségi csapat ellen pedig kellően nagy önbizalommal – és pontossággal – kell rendelkezni, hogy ezt meg is valósítsd! Márpedig az önbizalom kérdése évek óta kiemelten fontos tényező volt nálunk: Mourinho mindent elkövetett, hogy aláássa a játékosok önmaguk iránti magabiztosságát, De Rossi rövid időre felszabadította, majd jött a következő év és összeomlott mindaz, amit felépített (kapkodás és konfliktusok, valamint rossz döntések), hogy aztán Ranieri ismét építsen. Fontos azonban, hogy az ősz Mester is elsősorban a csapatba vetett hitet adta vissza, viszont Gasperini egy-egyezésre épülő játéka sokkal komolyabb terhet ró az egyénekre!
Az Inter elleni rangadó papíron a legjobbkor jött: nálunk majdnem mindenki bevethető (egyedül Angelino küzd némi hörghuruttal, illetve Bailey még mindig nem edzett a csapattal, most a jövő hét közepére jósolják a visszatérését), ráadásul a válogatottba távozók sem voltak túlzottan leterhelve.
A perememberek játszottak: Pisilli, Tsimikas és Ferguson kapott magasabb játékidőt (érdekesség, hogy mindegyikük gólt szerzett; az olasz kettőt is és egy gólpassza is volt), míg a kezdőink általában csak egy teljes találkozón vettek részt, többségénen sikeresen: Celik és Mancini is gólt szerzett, Ndicka Elefántcsontpartja továbbjutott a VB selejtezőkön, ahogy El Aynaoui Marokkója is korábban (egyébként jelenleg úgy tűnik Tsimikas a görög és Ferguson az ír csapattal lehet majd biztos lemaradó, az olasz válogatott mellett a török és az ukrán nemzeti együttes még erősen küzd, ahogy az említett két afrikai csapat mellett Jamaica lehet érdekes, na meg Argentina, de erről később).
Míg az itthon maradóknak további lehetősége maradt a szerepkörük gyakorlására (Pellegrini, Baldanzi), illetve a fizikai felkészülésre, regenerálódásra (Dybala, és a válogatottba ezúttal nem utazó Wesley). Ebből az időszakból Soulé körül kialakult történések lehetnek érdekesebbek: az argentin ügynöke nyíltan felvetette, hogy védence akár „országot is válthat”, ha az argentin válogatottban ennyire nem számolnak vele (a COMMEBOL selejtezők már véget értek, most Scaloni barátságos meccseken próbált ki fiatalokat, de Mathi neve még csak fel sem merült). Egyébként korábban maga Soulé utasította vissza Spalletti tapogatózását, mondván, ő argentinnak tartja magát (a zsarolás édeskés illatát érzem a levegőben).
Mindenesetre én most nem bántam, hogy Soulé nem utazott el, ellentétben az Inter vezetőségét, akik jobban örültek volna, ha a mi argentinunk repül Miamiba barátságozni, és nem az övék. Ugyanis hét közepén szintén konkrét hírként lehozták, hogy a milánóiak aggódnak, mert Lautaro Martinez csak egy nappal később tud visszaindulni (szerda), így csak egy edzése lesz Inter mezben a rangadó előtt. (Szomorúan messzeségbe bámulás, könnycsepp elmorzsolás, nagy sóhaj).
Az Intert egyébként is valamivel jobban „sújtotta” a válogatott összetartások: 13 játékos távozott, ebből heten komolyabb terhelést kaptak, négyen egy meccsen léptek pályára. Emellett Marcus Thuram sérüléssel küzd és erősen kérdéses a játéka. Így hiába a rövid pihenő, Chivunak nem sok embere maradt gyakorolni az Atletico Madrid elleni barátságos fellépésen, amit múlt pénteken tartottak (1-1, és büntetőkkel nyertek a spanyolok). Azért az látszik, hogy a – mindkét csapatnál megfordult – exvédőnek komoly gondjai nincsnek az összeállítást illetően (még Darmian sérült egyébként), maximum a csúcsforma maradhat el. Viszont a múltkor ez éppen elégnek mutatkozott nekünk, amikor Milánóban sikerült – természetesen 1-0-ra – legyőzni 4 nyeretlen meccs után az Intert. Érdekesség, hogy előtte is csak idegenben tudtunk diadalmaskodni, és hazai pályán 9(!) összecsapással kell visszamenni, hogy győzelmet lássunk, egyébként akkor egymás után kétszer is megvertük őket: idegenben Nainggolan dubla és Perotti büntetővel, előtte odahaza Dzeko és Icardi öngóllal, még Spalletti irányítása alatt.
Érdemes még a két edzőről szót ejteni: Gasperini egy tapasztalt tréner. aki úgy döntött így pályafutása vége felé már képes lesz egy valódi nagycsapatot építeni (itt nem volt célom megbántani az Atalanta szimpatizánsokat, de ha sikerült, az sem baj), mindezt úgy, hogy határozott elképzeléseit csak minimálisan igazítsa. Míg Chivu a dinamikusan fejlődő karrierjében egy hatalmas ugrást mutatott be, és bármennyire intelligensnek és határozottnak tűnik, egy ilyen nagycsapat padján olyan problémákkal szembesülhet, amire egyszerűen még nem készülhetett fel. (Mondhatnánk erre a Juventus elleni rangadót, de az igazság az, hogy Chivu sokkal ügyesebben nyúlt bele a találkozóba, mint Tudor: a második félidőben átállt 2 csatáros játékra, uralták is a meccset és fordítottak is, más kérdés, hogy a végén kaptak 2 gólt kicsit a semmiből). Viszont a meccsen mégis a román trénertől várom majd a kockázatosabb húzásokat, akár a felállításban, akár a mérkőzés közben (a tapasztalat hiánya miatt, viszont ezek lehet nem biztos, hogy jól ülnek).
Szóval sorsdöntőnek nem is nevezhető, de mindenképpen érdekes sarokkőhöz érkeztünk. Gasperini sajtótájékoztatóján megjegyezte, hogy értelmetlennek tartja az olyan kérdéseket, amik állandóan arra vonatkoznak, hogy kellően erős-e a csapat, vagy, hogy megérdemelné-e a Bajnokok Ligáját. Ha év végén valóban sikerül elérnünk ezt a hőn áhított célt – ezt már én mondom –, akkor minimum 16 csapatot kellene megelőznünk ehhez, köztük közvetlen riválisokat is. Az Inter lehet az egyik!