Nem éppen ilyen munkacímen és tematikán gondolkodtam, amikor rám került a Fiorentina meccs felvezetője és egyben a Lille meccs elemzése, de mit tegyen az egyszerű blogger, ha nem hagyják tervezni. Na, meg unatkozni (a meccseink kivételével, ahol lehetne alfa-állapotba kerülni, csak nálam inkább vérnyomásnövelő hatása van).
… ez egy ilyen nap volt.
Mondanám azt, hogy ez nem volt rossz, sőt továbbmegyek ez még ígéretes is volt! Csak, hát, ugye, most a „B-verzió” lépett életbe: az erőlködés, nem párosult eredménnyel, ezzel az összképpel pedig már Juric mester is elégedett lehetne (ő mindig látta a pozitív dolgokat, ebből arra következtetek, hogy ez a foci lehetett a célja; egyébként köszönöm bzmot úrnak a remek „jurici”-kiegészítést ehhez a gondolathoz).
A Lille egy magasan letámadó – és azt jól megvalósító – csapat benyomását keltette, akik nem félnek a labdakihozataltól, vagy az emberfogások felvállalásától sem. Annak ellenére, hogy az előbbivel – a labdával való játékkal – komoly problémáik voltak és csak a szerencsének(?) köszönhetik, hogy nagyobb helyzet nem adódott ezekből. Itt írtam a szerencsét, de valójában csak rajtunk múlott, hogy nem tudtunk még rossz minőségű lehetőségekig sem eljutni ezekkel! Sajnos be kell vallom, nem értem ennek okát.
Mert, ha ilyen jól működik a labdák visszaszerzése, akár magasan is, akkor logikusan több területünk lenne egy rendezetlen védelemmel szemben. Viszont itt (is) csak maximum létszámegyenlő szituációk akadtak, melyekben nem voltak kaput támadó bemozgások, távoli lövések (kivétel El Aynaoui borzalmas próbálkozása, és korábban Soulé blokkolt lövése), hanem csak pusztán megakadtak az akciók, lelassulnak, és elhalnak. Pedig, ez kulcsfontosságú, hiszen, ha ezt a játékot akarjuk játszani – márpedig Gasperini ezt fogja –, akkor muszáj létszámfölénybe kerülni, vagy minél gyorsabban kapura törni. Ha ez nincs, akkor Dybala is teljesen felesleges, mert nincs kit kreatívan megjátszani (maximum normális lövéseket ereszt meg a 16-os előteréből), más kérdés, hogy az argentin pályára lépésével viszont „veszítünk” egy letámadásra alkalmas embert, így a magas labdaszerzések esélye csökken. Igazi 22-es csapdája.
A Lille bátor játéka egyébként azért is érdekes volt, mert nagyon korán vezetést szereztek. Tsimikas mellesleg bebizonyította, hogy vele csak sűrűbben leszünk az év további részében, illetve El Aynaoui is „ügyesen” oldotta meg a rá eső részt ebben a szituációban. Én megmondom őszintén sokat várok a marokkóitól, mert egy tökéletes Gasperini-profilú futballista a középpályára; igazi svájci bicska: technikailag jó (de nyilván nem kimagasló), nagyon jó teherbírása van, agresszívan tud védekezni, nagyon fegyelmezett, képes zavart okozni az ellenfél kapuja előtt. Ennek ellenére eddig a teljesítménye tökéletesen középszerű: futkároz fel-alá, nem hibázik olyan nagyokat (kivéve a fent említett esetben), de gyakorlatilag semmi érdemlegest sem tesz hozzá a játékunkhoz. Hogy sikerül-e belőle valami értelmeset kihozni, vagy benne ragad ebben azt most nagyon nehéz lenne megmondani.
Az első félidőben tehát megvolt a sanszunk, hogy helyzeteket dolgozzunk ki. A második játékrészben azonban még ennél is kevésbé működött a dolog. Ha szereztünk is labdát nagyon gyorsan rendeződött az ellenfél, így felállt védelemmel szemben kellett volna valami érdemlegeset összehozni. Ami – mint eddig is – nagyon kevés sikert hozott.
Én már a Torino meccsen sem értettem, hogy Gasperini miért csak a szélekre koncentrál és cserél be embereket (miközben csak egy magas játékosa van benn), amikor látható volt, hogy nem tudunk mögéjük kerülni. Itt eggyel jobb esély mutatkozott, mert a Lille maradt magas letámadásban, így mögöttük több hely adódott, viszont a beadásaink (28 volt, az nem is kevés) egyenesen csapnivalóak lettek: vagy tökéletesen rossz helyre érkeztek (tehát akkor sem lehetett volna belőle helyzet, ha eltalál valakit közölünk), vagy egyszerűen nem arra kóricáltak a célszemélyek.
A legérdekesebb ebből a műfajból a Tsimikas helyzete(ke)t hozó, ami egy nagyon tipikus Gasperini fogás: az egyik oldalról a hosszúra rúgott labda, amit a lendületből érkező szélső kaparu fejel (vagy középre vissza). Érthetetlen módon nálunk ebből az elemből alig láttunk egy-egy mérkőzésen, miközben az Atalantanal ez általánosan bevált módszer volt a gólszerzésben, ráadásul ez nem is igényel komolyabb speciális képességeket (jó, mondjuk nem árt, ha az érkező szélső jó ütemérzékkel, és dinamikával rendelkezik, valamint fizikailag erős).
Szó, ami szó. A Gasperini-futball nehezebb részéből (rések támadása, helycserék), még érthető módon nem láttunk szinte semmit, de kérdés, hogy ezekből az egyszerűbben elsajátítható elemekből miért nem tudunk egyről a kettőre jutni?
… ez csak egy EL meccs volt.
A mérkőzés egyértelmű „fénypontja(i)” természetesen a 3 kihagyott büntető, ami azt kell mondjam becsületére vált a csapatnak. És itt az egész csapatot mondom, mert Soulé büntetőpontra helyezett labdájakor fogalmazódott meg bennem, hogy a pályán lévő játékosok mentálisan mennyire sebezhetőek.
Az ukrán egy gólfelelős, akin magas elvárások vannak, ami számára egyértelmű tehertétel, főleg egy éles szituációban, egy rosszul elvégzett büntető után. Soulé pedig egy ügyes és technikás srác, aki küzd hajt, technikailag kimagasló, de nagyon nem vezéregyéniség. A pályán pedig nem volt egyetlen Dybala, Paredes, vagy akár Pellegrini – Cristante típusú vezetésre alkalmas személyiség, aki higgadt tud maradni éles szituációban is, és mondjuk két eltotyogott büntető után, odaáll, és belerúg egy kegyetlen nagyot a labdába. Ez fel is veti a kérdést Gasperini felé: hogy akartunk fordítani (hiszen a cél hazai környezetben nem lehet kevesebb) egy vezéregyéniség nélkül?
A második félidőben a büntetők nélkül is lett volna esélyünk az egyenlítésre (pontrúgások után elsősorban), de nem jött össze, van ez így. Hiszen úgy sem számít majd, bőven lesz lehetőségünk a javításra és a továbbjutásra is.
Ez azonban csak részben igaz. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy nem csak a puszta továbbjutás a fontos az alapszakaszból, hanem a minél több pont megszerzése is. Az új UEFA nemzetközi klubverseny kiírás egyik pozitív velejárója lett/lehet számunkra az 5. Bajnokok Ligája helyek kiosztása, melyet az adott ország jó eredményeinek jutalma. Márpedig a Serie A-ban elég éles csata várható a stabil négy pozíció megszerzéséért a pihent Milan, a bajnokság alapú versenyben mindig nagyon jó Conte (Napoli), a bivalyerős Inter, a nagybevásárlást tartott Juventus és reméljük, hogy köztünk (hogy a még Juric-csal sem teljesen elsüllyedő Atalantat ne is említsem).
… idegenben megyünk.
Az előző felsorolásból érthető módon hiányzik a Fiorentina. A firenzei együttesben azzal a céllal csábították vissza Stefano Piolit, hogy a tavalyi biztató (de nagyon hullámzó) szezont most kiegyenesítse, és ezúttal, akár a Bajnokok Ligáért is ténylegesen harcba szálljon a csapat.
Ehhez képest Pioli sem játékban, sem eredményességben nem tudott javítani a toszkán gárdán, igaz egy évvel korábban Palladino számára is nehezen indult meg a szezon: 3 döntetlen és 1 vereség után egy Lazio elleni rangadón indultak meg felfelé (igaz, hogy onnantól viszont kilőttek), miközben a Konferencia Liga ugyanolyan felhozó jelleggel bírt, mint idén. Pioli még ennél is halványabban: 3 döntetlen mellett 2 vereséggel kezdett, kérdés milyen lesz a folytatás?
A tavalyi párhuzamokat említve – és reméljük lezárva – akkor is gyorsan összecsapott a két csapat (9. forduló) az ez idő tájt is már átépülő Artemio Franchiban. Akkor egy nem túl szép eredmény jött össze (le sem merem írni), egy számunkra teljesen reménytelen találkozón. Most arra kevesebb az esély, hogy egy hasonló forgatókönyv alakuljon ki: Gasperini sokkal jobban kezeli az átmeneti időszakot, mint az akkor padon ülő szerb tréner, aki minden áron azonnal akarta saját futballját látni (és ahogy fentebb írtam, gondolom meg is látta idővel). Másrészt Pioli sem kifejezetten azt az agresszív futballt képviseli, amit akkor Palladino csapata, egy nagyon motivált Bove-val (aki nagyon szeretne visszatérni a pályára, erre elméleti lehetőség lenne. Az egyetlen kérdés, hogy Olaszországban teszi-e meg – akkor el kell távolítani a pacemakerét – vagy valahol másutt).
Ettől függetlenül egy felállt védelemmel szemben továbbra is nagyon eszköztelennek tűnünk, viszont a Pioli által alkalmazott 2 erőcsatáros felállás (amiben a nagyon gyengén kezdő Kean, mellett a lelkes, de szerintem középszerű Piccoli és a most már tényleg megöregedő Dzeko váltják egymást) lehetőséget ad majd a dominanciára, és ezáltal a gyakorlásra a helyzetek, sőt, mi több, minőségi helyzetek létrehozásához, és értékesítéséhez.
Mindenesetre ettől a találkozótól sok újat nem várok – akár vissza is térhetnénk a régi, jól bevált győzelmekhez – sem eredményben, sem játékban (megszellőztették, hogy Dybala akár már harcra kész lehet, de beállására szerintem csak házégés esetén kerülhet sor, maximum). Ilyen irányú reményeim majd csak a válogatott összetartások után a Dybala – Bailey kettős beépítésekor vannak (kb. még 1 hónap).
Kis érdekesség, hogy idegenben eddig csak győzni járt a csapat (hiszen mindkét vereségünket az Olimpicoban szenvedtük el), ami óriási fordulat a tavaly ilyenkor mutatott hosszú vendég nyeretlenséghez képest. De sajnos az az igazság, hogy ebbe aligha lehet kapaszkodni, a játékunk képe és eredményessége ugyanis minden mérkőzésen hasonló volt, így eddig pusztán a „szerencse” döntötte el, hogy hol, milyen eredménnyel zárult egy-egy találkozó.
A mérkőzést egyidőben rendezik meg a Newcatle – Nottingham Forrest találkozóval (ja, igen, mellesleg VASÁRNAP 15:00, ritkán játszott időpontban, úgy látszik korán fekvő csapatunk van, mert valahogy esti időpont sosem jut nekünk), ebből pedig egyértelműen következik, hogy a Match 4 csatorna nem adja majd. Az olasz csapatok teljesítménye lehet nem is indokolná ezt, bár a két angol együttes is messze van a csodálni valótól 6 fordulót követően: Newcastle 6 pont (4 rúgott és 5 kapott) 15. hely, míg a Nottingham még ennél is rosszabb: 17. pozíció, 5 ponttal (5 rúgott gól, de legalább ők kaptak 10-et). Csak gratulálni tudok a remek kiválasztáshoz!