Szerintem mindenkinek megvan az az érzése, amikor egy hosszabb szabadság után még úgy indul be az ember a munkahelyére, hogy „oké pár dolgot otthagytam, de egy kicsit most átgondoltam, nem lesz vele gond. Jó, meg persze biztos lesz még pár 5-10 másik teendő is, de – tulajdonképpen lelkesen – belevágunk majd ebbe a feladatözönbe!” Aztán a következő másfél-két órába ránk öntik a sűrű-sötét trutymót, és rájövünk, hogy nem voltunk eleget távol (vagy túl sokat, ez ízlés dolga). De, azért mégiscsak nekiugrunk valahol, de hogy mikor vesszük fel a ritmust, és meddig tart a lendület, az nagyon kérdéses.
Szóval, üdv újra itthon!
Mondjuk bánkódni nem kell, mert eddig nem volt ez tragikus (sőt): Gasperinivel jól kezdtünk, lelkesek voltunk, dinamikusak és látszott is mit szeretnénk. Játszottunk két totálisan más stílusú csapat ellen, és ha nehezebben is, de sikerrel vettük, mind a kettőt. A Bologna egy nyílt játékot erőltető, sok helyet adó csapat, ami viszont támadásban is lendületes szokott lenni (itt ebből nem sok látszott, ami bármennyire is idény elején járunk, dicséretes védekező munkát takar), pisában pedig egy klasszikus zártan, és fegyelmezetten felálló kiscsapattal harcoltunk meg.
Az utóbbinál már előjöttek komolyabb védelmi problémák: Svilarnak be kellett mutatnia egy bravúrt a 8. percben (Meister fejesénél), két perccel később megint a német került ziccerbe, amit szépen mellé lőtt. Az utóbbi szituáció azért volt fájó, mert az egy tipikus védekezési elcsúszás egy magasan letámadó csapat esetében (és sajnos megint Hermoso volt a bűnös, aki feleslegesen lépett fel). Nem baj, nem büntettek meg minket, és lehet legalább gyakorolni.
Támadásban is akadtak gondok. Pontosabban gond az nem volt sok, már, amit mi okoztunk az ellenfélnek. Az első játékrészben tartottuk a lasztit, de nem voltunk sem elég gyorsak, sem elég kreatívak, hogy ez bármiféle eredménnyel kecsegtessen (a kapura lövés is annak számított volna). Aztán a második félidőre érkezett Dybala, mégpedig El Shaarawy helyére (sajnos, az olasz, újdonsült csapatkapitányunk sem most, sem korábban nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, gyanítom hamarosan kiszorul a kezdőből, egyszerűen már nem képes magas színvonalon ebben a pozícióban futballozni). Az argentin pedig továbbra is elképesztően nagy segítség, ha valami friss ötlet kell ennek a csapatnak, viszont fontos elem, hogy nem hozzá lett igazítva a játékunk (tehát már nem rá akarjuk építeni az együttest), ami már csak abból is látszott, hogy a bal oldalra lett kitéve.
Érdemes röviden kitekinteni két bírói ítéletre a mérkőzésről: volt egy Caracciolo leszorított kezezés a 16-os belül, amit Collu játékvezető és a VAR szoba is természetes testhelyzetnek minősített. Így többször visszanézve, azért az látszik, hogy a védő keze, nem szorosan a teste mellett, hanem annak meghosszabbításaként állta a labda útját, ráadásul volt ideje és helye azt elhúzni. Hát legyen, kis kéz nem kéz, gondoltam. Ez még gól nélküli döntetlennél volt, aztán már 1-0-nál Soulé még egyszer tudott villanni, de annulálták, mert pár centiről rábólintotta saját karjára, mindezt úgy, hogy közben még lökték is hátulról, valamint képtelen lett volna visszahúzni a karját. Akkor a kis kéz mégiscsak kéz? Őszintén mondom ez a fajta védekezést támogató kézszabály még annál is értelmetlenebb és visszásabb, mint amikor másfél méterről rugdalták rá a támadók a védők kezeire a labdát (az olasz foci igazán dicső napjai).
Szerencsére ezek végül nem voltak mérkőzést nagyban befolyásoló események, és a második félidőben tulajdonképpen elvégeztük azt, aminek az elsőben megágyaztunk: sok labdatartás, helykeresés, forgatás mellett a Pisa csapata elfáradt, mi pedig bedaráltuk őket. A meccs vége már egészen egyértelmű volt, annak ellenére, hogy ismét nem sikerült lezárni azt (most Dovbik ziccere maradt ki). Ezen a Torino elleni hazain lehet most javítani, szóval megpróbálhatjuk ismét itthon!
A Toro csapata nem lett augusztus hónap együttese, ahogy Baronit sem jelölte még senki az év edzőjének. Ettől függetlenül óva intenék mindenkit, aki egy nagyon sima meccsben gondolkodik. Egyrészt, mert a Torino kerete még a távozók (Ricci és Milinkovic-Savic) ellenére is egy Serie A középcsapat erősségű. Másrészt, mert edzőjük sem lett rosszabb, csak éppen ugyanazt a játékot igyekszik játszani, mint a Lazioval (ami szerintem nem volt jobb vagy rosszabb, mint amire a keret hivatott), de az akkor egyből ült, itt most némi időre van szükség ehhez, de van bennük potenciál egy 10. helyre biztosan.
Először is nem kifejezetten ragaszkodnak a labdakihozatalokhoz. Ez pedig nem is ostobaság, ugyanis a védelem gyakorlatilag egésze technikailag elég képzetlen (ha sikerül rávennünk őket, hogy egy kicsit labdázzanak hátul, jó lehetőség lenne labdaszerzésekhez), így elég gyorsan igyekeznek feljátszani azt a támadó négyesüknek. A felrúgott labdákkal általában a jó testfélépítésű, és még mindig csak 22 éves Casadeit keresik, aki 192 centiével rendszeresen meg tudja csúsztatni (6,5 megnyert fejpárbaj, ami az összes 81%-a! Ez döbbenetesen sok.), komoly feladat hárul így valószínűleg a Cristante – Ndicka párosra, akik majd megküzdenek vele. A lebólintott labdákat pedig a folyamatosan üres területeket támadó Ngonge – Simeone kettőst igyekszik elérni, akik vagy kapura törnek, vagy beveszik Vlasic-ot is (aki tovább osztogat). Ez az elem gyakorlatilag az egyetlen, ami valamilyen formában működött ennél a Torinonál, ez viszont életveszélyes volt, csoda, hogy nem szereztek belőle találatot.
És itt ki is térhetünk a Torino eddigi eredményességére: az Inter ellen a nyitófordulóban 5-0-ra kaptak ki, míg a Fiorentina ellen otthon játszottak egy gól nélküli döntetlent. Igazából az eredmények messze nem adták vissza a helyzetek súlyát: Milánóban 0,94-es XG-re, a Fior ellen 1,02-re nem találtak be (összehasonlításképpen nálunk két meccsen 1,56 és 0,78 volt), tehát eddig a pontosság hiányzott csak elöl. Ezzel párhuzamosan viszont hátul elég pocsék számokat mutatnak fel: az Internek 20 kapura lövést, és 6 nagy helyzetet engedélyeztek (igaz, csak 1,59-es XG-re), a liláknak meg még veszélyesebb 1,74-es várható gólt hoztak össze.
Az utóbbi meccsen látványos volt, mennyire nem tudtak mit kezdeni Pioli két csatáros játékával: a két robosztus támadó folyamatosan megverte a Maripan – Coco kettőst, mind földön, mind a levegőben. Ez számunkra is lehet jó esély, hiszen – elsősorban Ferguson – kellően agilis és ügyes is, és reméljük egyre jobb formában is van. Kérdés, ezen alapvető hiányosságokon mennyire tudott javítani Baroni a szünetben, főleg, hogy mindkét játékos hazája válogatottjánál járt, ugyanígy nálunk is kevés lehetőség volt a gyakorlásra hasonló okok miatt. De most már mindenki visszatért, és ismét Rómában üdvözölhetjük a fiúkat…
Sajnos azonban nem mindenkit egészségesen: Wesley a Chile elleni meccsen combhúzódást szenvedett (mellesleg Maripant először kiállították róla, majd annulálták, mert mégsem rúgott akkorát a brazilba), annyira, hogy Bolíviába már nem is utazott el a csapattal. Még sokat nem tudni az állapotáról (majd további vizsgálatokat Rómában végeznek rajta), de az talán megnyugtató lehet, hogy egyrészt a chilei találkozót végig játszotta, másrészt Brazília számára teljesen jelentéktelen volt az utolsó forduló, míg Bolívia foggal-körömmel kapaszkodott a győzelembe, hogy az utolsó, pótselejtezős helyet elérje (spoiler: sikerült nekik). Reménykedjünk hát, hogy nem olyan nagy a baj. Rajta kívül szép számú AS Roma kontingens képviseltette magát a nemzetközi porondon, íme a lista:
A távozók változatos terhelése mellett az itthon maradottak sem tétlenkedtek: folyamatos edzések mellett a Roma City csapatával játszottak egy kisebb összecsapást (tavaly estek ki a Serie D-ből), a papírformának megfelelően az itthoniak tudtak villogni (8-0 lett a vége, mellesleg mesterhármast szerzett a 16 éves Lorenzo Paratici, aki a Juventus volt sportigazgatójának fia). Köztük Baldanzi és Pellegrini is. Az utóbbi most már teljesen felépült sérüléséből, és ahogy az várható volt mindent elkövet, hogy valami maradandót nyújtson még Rómában (esetleg elérje szerződése meghosszabbítását); és talán az is várható volt, hogy kicsit hátrébb kap majd helyet. Egyrészt, mert előre mozgékonyabb és gyorsabb szélsőkre van szüksége Gasperininek (apropó Bailey felépülését most késő szeptemberre írják, valószínűleg a Lazio ellen sem léphet még pályára), másrészt, mert a Koné és Cristante sem lesz végtelenségig terhelhető (az előbbinél látszik, hogy a válogatottban is nagyon számítanak rá). Szóval, vagy Pisilli, vagy Pellegrini jön szóba (illetve El Aynaoui, aki szerencsére a nemzetközi meccseken elég jól formába lendült, kérdés persze, hogy Gasp kívánalmainak mennyire felel meg).
Végül érdemes arról is megemlékezni, hogy végre valahára a televízió nevű találmány is elérhetővé vált kedvenc csapatunk számára, igaz ehhez az kellett, hogy vasárnap 12:30-kor lépjünk pályára (mellesleg a jövő héten is így lesz a városi derbyn). Így amikor egy kiadós ebéd után leülünk a kanapéra, és bekapcsoljuk a Match 4 csatornát, majd feleségünk/barátnőnk/anyukánk egy hosszú főzési folyamat végén fáradtan, nyugalomra várva lehuppanak mellénk, majd abban a pillanatban hideg verejtéktől izzadva felpattanva kérdezik: Meccs lesz? Mire, mi bizony megerősítjük ezt a gyanút, aminek következtében morogva oldalra fordulnak, vagy lassan elhagyják a szobát, és felsóhajtanak:
„Üdv, itthon!”