Májusban XIV. Leó pápa megválasztásakor egy igen ritka együttállás alakult ki: jelesül, hogy Róma püspöke fiatalabb, mint annak edzője. Sokat mondó… egyrészt jelenti azt, hogy a Ferenc által megkezdett reformokat az egyház szeretné egy hosszan tartó, „nyugodtabb” regnálással megszilárdítani, másrészt pedig, hogy a AS Romanal esedékes újjáépítést nem a 73 éves Claudio Ranieri fogja levezényelni. Annál is inkább, mert ősz mesterünk sosem tartozott a filozófus csapatkreáló látnoki személyiségek közé, karrierije nagy részében kapott keretekből kellett kihozni a maximumot, több-kevesebb sikerrel (nálunk szerencsére többel). A római egyházatyával való párhuzamban a legnagyobb különbség az lehet, hogy Ranierinek megvolt a lehetősége, hogy maga választhatta meg utódját.
A konklávé
Jelöltekből pedig nem volt hiány, legalábbis a sajtóban. Érdekes volt, hogy a bajnokság utolsó hónapjaiban majdnem minden sajtótájékoztatón előjött a téma, mintha a Róma vészesen le lenne maradva az edzőkeresésben, a későbbi események azonban erre jelentősen rácáfoltak (persze senki sem sejthette, hogy idén nyáron is jelentős trénerkeringő indul majd meg a nagyoknál, akárcsak tavaly). Így egészen gyorsan tisztázódott, hogy Gianpiero Gasperini lesz a következő évtől – és remélhetően még sokáig – az AS Roma vezetőedzője.
Ahogy én követtem az eseményeket, illetve Ranieri elejtett mondatait („nemzetközi tapasztalattal rendelkező”, „először lehet nem fognak neki örülni a szurkolók,” „nálam fiatalabb” – bár ezzel nyilván nem akart nagyot mondani, illetve :), hogy már megvan ki lesz – Gasperini a maga bevallása szerint hű maradt ígéretéhez, tehát valóban már korábban megvolt a megegyezés) Gasp volt az első és legfontosabb célpont. Én nem rajongtam ezért az ötletért, ahogy a szurkolók egy része sem, de Ranieri úgy néz ki kifejezetten őt támogatta és habár a döntést a tulajdonosokra „hárította”, de azt az eső pillanattól lehetett tudni, hogy az ő személyes közreműködése nélkül ez a frigy nem jöhetett volna létre.
Ezzel pedig választ is kaphattunk (kaphattunk?) Ranieri személyét és további feladatait illetően. Eddig azt lehetett tudni, hogy egyfajta tanácsadóként marad a klubnál, de, hogy ezt pontosan hogyan kell elképzelni és mi lesz a feladata ez így elég homályos maradt. A mostani szereplése azonban arra enged következtetni, hogy ez messze nem egy könnyed nyugdíjas állás, hanem Ranieri gyakorlatilag CEO-ként felel majd a döntésekért (gyakorlatilag Lina Souloukou szerepét átvéve). Első számú feladata pedig a problémák felmérése, megértése, a lehetséges legjobb megoldás kidolgozása, és normális, emberi nyelven mindezt közvetítse a tulajdonosok felé, akik a végén igent, vagy nemet mondanak.
Talán erre enged következtetni az utóbbi időben lezajlódó események, melyet az alábbi táblázatban igyekeztem összefoglalni:
Persze a személyi változások miatt nem tudjuk mennyire csak ideiglenesen vett át szerepköröket (például a sajtótájékoztató levezénylése; a játékosállományt tekintve azonban biztosan Massara asztala lesz, Ranieri csak besegített Svilar és Gasperini esetében), illetve nagy kérdés milyen fontosabb ügyekben lesz rálátása/beleszólása.
Én két fontosabb kérdést tudnék megnevezni (csak így magamtól), az egyik a stadionprojekt, a másik a futballszakmai fejlesztések kérdése. Az első esetében Ranierinek nincs dolga – ahogy eddig is „önállóan” haladt a projekt (lehet ezért volt ilyen lassú, ez persze csak tréfa a részemről, szerintem ennél gyorsabban nem hiszem, hogy lehetséges), remélhetően hamarosan az építkezések is elkezdődnek.
A második kérdéskör viszont érdekesebb, amellett ugyanis, hogy a jelenlegi keretet fejleszteni kell (amiben Ranieri kevésbé vesz majd részt), nem szabad elfeledkezni az utánpótlás képzésről sem. Alberto De Rossi márciusban adott egy hosszabb interjút az Il Messaggeronak, amiben elengedhetetlennek nevezte, hogy az AS Roma indítson egy második számú csapatot. Ez egy cseppet sem elhanyagolható kérdés, hiszen az utóbbi években rendre megjelentek már világklasszisként játszó tinédzserek más bajnokságokban, miközben nálunk csak 1-2 játékos jut el a felnőtt együttesig (viszonylag korosabban), és akkor sem nevezhetőek kész labdarúgónak (pl. Pisilli, aki 20 éves, Bove – aki mellesleg jó híreket kapott a visszatérését illetően, meglátjuk mi lesz a sorsa, 23, de Baldanzi 22 évesen is csak jobbára peremember és nem azért, mert a képességei ne lennének elég jók – bár tudom, ő nem Roma nevelés). Az idősebb De Rossi nyilatkozata igazán akkor nevezhető szerencsének, ha már előkészületi fázisban lenne egy ilyen projekt, mivel azonban 4 hónap telt el azóta különösebb hír nélkül, így azt lehet gondolni, hogy az öreg ADR némi nyomásgyakorlásként említette meg feljebbvalói/tulajdonosai felé, ami minden bizonnyal némi feszültséget okozhat akár (gondolom ezt jól értesült blogíróként, aki mindenhol konfliktusokat lát, ugye). Ranierinek talán ezzel is kell majd foglalkoznia.
Ami azonban biztos, hogy akár ilyen jellegű reformokat/kívánságokat is nagyobb hatékonysággal képes lehet jobban előadni, hiszen úgy tűnik benne maximálisan megbíznak a tulajdonosok, és azt gondolom, amit ő sugall, jó esetben meg is valósulhat.
Az ifjú pápa
Ranieri foglalkozhat tehát a belső problémák felgöngyölítésével, illetve az egyéb reformok előkészítésével (lám-lám, mégis egy 73 éves emberre marad a dolog), mivel a csapat építése már nem rá, hanem Gianpiero Gasperinire maradt. Gasp Bergamóból való távozása 9 év elteltével talán meglepő lehet, főleg, hogy egy olyan együtteshez került, ami majdnem minden szempontból le van maradva elődjéhez képest – legalábbis rövid távon biztosan. A váltásban szerepet játszhatott az, hogy valami újfajta motivációra vágyott, illetve az a furcsa tény, hogy az Atalanta-nál valószínűleg elérte a plafont. (Legalábbis Ivan Juric kinevezése ezt mondatja velem: mivel Percassi már régóta tudta, hogy Gasp elhagyná az együttest, így teljesen nyugodtan kereshetett magának olyan trénert, amely a legmegfelelőbb egy BL-ben játszó, tavaly Európa Ligát nyert klubnak. Egy olyan edzőt, akinek nincsenek [nem lehetnek] nagy igényei, és nagyon hasonló futballt preferálja. Viszont Juric nem véletlenül égett meg tavaly kétszer is igen csúnyán, vele aligha lehet több cél, mint kiszámítható, közepes, eredmények és játékosok felfuttatása.)
A döntés – hogy Rómába teszi át székhelyét Gasperini – kellően izgalmas, hiszen most először kell valódi nyomás alatt edzősködnie, egy olyan szurkolótábor előtt, akik nem is kifejezetten kedvelik. Ráadásul a keret sem éppen ideális az általa játszott futballhoz, jelentős erősítésre pedig a Pénzügyi Fair Play miatt nem számíthat(na) igazán. Ha valóban kihívásokra vágyott, akkor azt most megkapta.
Amibe leginkább kapaszkodhat az a kifejezetten jó szeme. Gasperini hozzászokott ahhoz, hogy sok, és főleg viszonylag ismeretlen játékosokból hozzon létre ütőképes csapatot. Pályafutása elején volt olyan év, hogy a Genoaba 60(!) játékos érkezett hivatalosan a klubhoz, és kicsivel több távozott is egyetlen év alatt (2010-11-es idény, de előtte is 50 fölötti szám volt). Nagy részük pályára sem lépett, rengeteg embert kétszer is kölcsönbe adtak (tehát jó 70 feletti transzfer, a távozó kategóriában), így fordulhatott meg Gasperini kezei alatt – hivatalosan – El Shaarawy, Rudolf Gergely, vagy Ivan Juric is. Ezekből az emberekből kellett évről-évre csapatot építeni, amiben nem is volt rossz.
Ekkor figyelt fel rá az Inter és hozta el, hogy a Mourinho időszak után magát összeszedő klubot felépítse (2010-ben ugye tripláztak, majd egy évre rá Benítez és Leonardo edzősködése alatt „csak” a második helyet szerezték meg, ezután nevezeték ki Gaspot). A történet érdekessége, hogy José távozása utáni második évben jött (most is), hogy aztán Ranieri (ki más?) váltsa 5 meccs után és próbáljon valamit kihozni még abból a szezonból (Claudio sem brillírozott, de kétségtelen, hogy tisztességes munkát végzett, azonban egy hosszabb nyeretlenségi széria január-februárban megpecsételte a sorsát, utána Stramaccionival próbálkoztak, végül a 6. helyre jöttek be). Gasperini akkor valami hasonlót alkotott, mint nálunk Ivan Juric idén: bement az öltözőbe és elkezdett keménykedni, és egy sokkal szigorúbb (és unalmasabb) munkát követelni. Ez a mentalitás pedig nem volt túl kifizetődő, 5 meccs után tették lapátra.
Baljós előjelként is értelmezhetnénk, de úgy gondolom nálunk ez most nem történhet meg: egyrészt, mert bízhatunk benne, hogy Gasperini tanult a dologból, amellett idősebb (értsd nyugodtabb, türelmesebb) is már, valamint nem az a nyeretlen középcsapatból érkezett edző, aki akkor volt. Másrészt a keret sem nevezhető annyira „elitnek”, mint egy sok csatát megjárt Internél (sajnos), valamint az állítólagos hangadóink többsége Gasperinivel egészen jó viszonyt ápoltak karrierjük korábbi szakaszában (Mancini és Cristante is játékosa volt az Atalantaban, mindketten pályafutásuk beindulását köszönhetik neki; mellette Dybala és az említett El Shaarawy is megfordult kezei alatt, de utóbbi kettő csak nagyon rövid ideig, ami valószínűleg elfeledteti már a hajdanvolt személyes emlékeket).
A római kalanddal tehát nem a tekintély lesz a legnagyobb probléma, sokkal aggasztóbb a keret összetétele, amely egyáltalán nem ideális az eddigi Gasperini felfogáshoz. Az ősz mester ugyanis csapataival egy intenzív, letámadásos futballt szeret megvalósítani, ami persze sokat finomodott az évek során. Az Atalanta korai éveiben ugyanis szeretett belemászni ellenfelei képébe, ezzel hibára kényszerítve őket. A nagy tempó azonban eléggé lefárasztja a keretet (lásd a tavalyi elsüllyedt De Rossi csapatot), csak rövid periódusokban igazán eredményes egy szezonban. Azzal azonban, hogy olyan játékosok érkeztek az évek során, akik kellően mozgékonyak és robbanékonyak (Lookman, Retegui), továbbá olyanok is rendelkezésre állnak, aki képesek eljuttatni hozzájuk a labdát, illetve maguk is ritmust váltva, vagy rágyorsítva a védelemre zavart okozhatnak (Pasalic, Ederson) nyugodtan visszavehettek ebből a játékelemből. Védekezésben azonban hasonlóan kellemetlenek maradtak: gyakorlatilag emberfogást játszva fojtják meg az adott ellenfél akcióit, uralva általában meccseiket.
Az alábbi egyszerű táblázatból is ki lehet olvasni Gasperini taktikai elképzeléseinek módosulását. 2018-ban sikerült felépítenie a rendkívül magas presszinggel rendelkező csapatát, amivel döbbenetesen sok gólt rúgott, de hasonlóan sokat is kapott (az 50 gól körüli eredmény nagyjából a bajnoki táblázat közepére predesztinál, általában), ami hosszú távon nem volt tartható. A 2021-es csalódáskeltő idény mutatott rá a változás szükségességére, és igazából ekkortól lett valódi nagycsapat a bergamoi együttes: egyre több gólt szerezve (de nem extrém módon), viszont egyre kevesebbet kapva.
A római kalanddal tehát nem a tekintély lesz a legnagyobb probléma, sokkal aggasztóbb a keret összetétele, amely egyáltalán nem ideális az eddigi Gasperini felfogáshoz. Az ősz mester ugyanis csapataival egy intenzív, letámadásos futballt szeret megvalósítani, ami persze sokat finomodott az évek során. Az Atalanta korai éveiben ugyanis szeretett belemászni ellenfelei képébe, ezzel hibára kényszerítve őket. A nagy tempó azonban eléggé lefárasztja a keretet (lásd a tavalyi elsüllyedt De Rossi csapatot), csak rövid periódusokban igazán eredményes egy szezonban. Azzal azonban, hogy olyan játékosok érkeztek az évek során, akik kellően mozgékonyak és robbanékonyak (Lookman, Retegui), továbbá olyanok is rendelkezésre állnak, aki képesek eljuttatni hozzájuk a labdát, illetve maguk is ritmust váltva, vagy rágyorsítva a védelemre zavart okozhatnak (Pasalic, Ederson) nyugodtan visszavehettek ebből a játékelemből. Védekezésben azonban hasonlóan kellemetlenek maradtak: gyakorlatilag emberfogást játszva fojtják meg az adott ellenfél akcióit, uralva általában meccseiket.
Az alábbi egyszerű táblázatból is ki lehet olvasni Gasperini taktikai elképzeléseinek módosulását. 2018-ban sikerült felépítenie a rendkívül magas presszinggel rendelkező csapatát, amivel döbbenetesen sok gólt rúgott, de hasonlóan sokat is kapott (az 50 gól körüli eredmény nagyjából a bajnoki táblázat közepére predesztinál, általában), ami hosszú távon nem volt tartható. A 2021-es csalódáskeltő idény mutatott rá a változás szükségességére, és igazából ekkortól lett valódi nagycsapat a bergamoi együttes: egyre több gólt szerezve (de nem extrém módon), viszont egyre kevesebbet kapva.
Angyalok és démonok
A vezetés harmadik tagja – ha nem is szentháromság – Fredric Massara lett június 19-től (lásd a fenti első táblázatot). Massara egy visszahúzódó, vagy legalábbis a tényleges vezetést és döntéseket nem szívesen vállaló személyisége tökéletes kiegészítő ember – camerlengo – lehet a két erősebb karakter mellett.
Massara nem kifejezetten sikeres futballpályafutása után rövid ideig a pálya mellett segített, majd Walter Sabatini mellett töltött be titkári állás Palermoban, tényleges szervezési feladatokkal, amivel annyira elégedett lehetett az öreg bagós, hogy magával cipelte Rómába és neki (is) köszönhetően sikerült 2011-től a csapatot felépíteni (azért voltak némi vargabetűk Luis Enrique féle spanyol vonaltól, Zeman mindent feladó támadó futballján keresztül, Garcia – Spalletti valódi építkezéséig).
2016-ban az Interhez távozó Sabatini helyét rövid időre átvette (október és március között), mint sportigazgató, de igazából ez csak papíron volt valódi kinevezés, a tényleges döntéshozatal már a következő vezető, Monchi feladata volt, aki csak év végén csatlakozott a Roma vezetőségéhez. Azt is lehetett tudni, hogy Massara sem marad majd, csak átmenetet képez, hogy aztán ismét Sabatini keze alatt végezze napi tevékenységeit.
Első visszatérésére nem sokkal később, 2018 júniusában elején került sor, valószínűleg azért, hogy segítse Monchi munkáját, aki érzékelhetően nem mindig volt a helyzet magaslatán (ez mondjuk később sem változott). Jó kérdés milyen hatása volt Massaranak a döntéshozatalokra – a további események azt mutatják nem sok – viszont, mivel egy tapasztaltabb vezető volt, így amikor év végén a spanyol távozott ismét átmenetileg kinevezték a napi feladatok intézésével, amíg Petrachi át nem veszi a stafétát (2019 júliusa).
Massara tehát másodszor sem vállalt/nem bízták meg döntéshozó szerepet, helyette inkább a Milanhoz igazolt valószínűleg ugyanilyen kiegészítő szerepkörben, habár papíron Paolo Maldinivel egyenrangú félként. Legalábbis az addigi pályafutása ezt mondatja velem. Massara tapasztalata és háttérmunkája remekül kiegészíthette Maldini ambícióját és vezetői képességeit, valamint Pioli szakértelmét, aminek 2022-ben bajnoki cím lett a következménye. Sőt, Maldini és Massara páros megkapta az év sportigazgatója elismerést is az Aranylabda szavazáson, ami elég különös elismerés egy olyan embernek, aki valójában sosem volt szűken értelmezett vezető.
2024 nyarán aztán Massara (és korábban Maldini is) távozott a milánói klubból, hogy Franciaországban próbáljon szerencsét, ezúttal már valóban önállóan. Azonban itt egy Rennes-ben töltött év után elbocsátották, mert igazolásai annyira nem feküdtek: a bevételekkel nem volt különösebb probléma, 9 játékost is eladott 170 millió értékben (köztük Le Féet nekünk). Viszont az érkezők sokan voltak, drágák és eléggé korosak is (pl. a 29 éves Fofana visszahozatala a szaúdi ligából 20 millióért látványosan rossz üzletnek, már-már Monchit idézőnek tűnik).
Ekkor keresték meg az olaszt, hogy a távozó Ghisolfi szerepkörét vegye át. Ghisolfi véleményem szerint nem végzett rossz munkát (már korábban leírtam érdemeit, most felsorolásszinten: elpasszolta a magas fizetéssel bírókat, vett fiatal és ígéretes játékosokat méghozzá viszonylag jó árért, végül, aki nem jött be, azt majdnem ugyanannyiért sikerült eladnia is, ami igen nagy fegyvertény), de azt gondolom az év eleji sajnálatos események áldozata lett ő is.
Arra szerintem mindenki emlékszik, hogy a tavaly nyári átigazolási ablak végére elég kaotikus hírek jelentek meg (pl. Dybala – Zalewski távozásáról, majd az utolsó pillanatban maradásáról, hogy Koné érkezik-e vagy sem stb.), aminek a felső vezetésben tapasztalható kommunikációs és mindenfajta problémákra lehet visszavetíteni. Valószínűleg Lina Souloukou érzékelte a túlságosan nagy költést, amit jelzett a tulajdonosoknak, aztán azok beleegyezésével megpróbálta a költségek visszafogását, vagy bevételek generálását kiharcolni a De Rossi – Ghisolfi pátostól, amire ők nem voltak igazán hajlandóak. A történet végét ismerjük: DDR-rel szerződést bontottak egy elég parázs megbeszélés után, Souloukou pedig szabályosan elmenekült a klubtól (a városból). Mi történt Ghisolfival?
A francia maradt és végezte a munkáját továbbra is, de több hír is megjelent, hogy elszigetelődött (úgy sejtem a De Rossi melletti kiállása, amit ugyan megértek, de a görög ügyvezető asszony mégiscsak a tulajdonosok szócsöve volt, így tulajdonképpen Ghisolfi a munkaadói kéréseit hagyta figyelmen kívül). A távozás szűkszavú kommunikációjából pedig úgy gondolom ez egy régóta tudott és az érintettek számára már korábban egyeztetett lépés volt.
Én ebben látom a szakítás okát és nem Gasperini, vagy Ranieri kérése állhatott a háttérben, egyszerűen nem értem miért preferálták volna Massara-t – aki képeségeiben szerintem gyengébb is – Ghisolfival szemben.
Íme tehát a AS Roma új vezetősége, ami azt gondolom jó és tapasztalt szakemberekből áll, akik szerintem képesek hatékonyan együtt dolgozni. Gasperini taktikai elképzelései és szeme szerintem megkérdőjelezhetetlen, ahogy Ranieri rálátása, és konfliktus elsimító képessége is. Leginkább Massaratól tartok eme hármasból, de azt gondolom „önállóan” (értsd: a fontos döntések nagy részét meghozva) nem lenne alkalmas egy csapat építésére (ahogy például Sabatini tette), de az kétségtelen, hogy jó munkabírása és sok tapasztalata van ezen a téren. Reméljük a legjobbakat.
Egyelőre az új vezetés tükrözi a személyiségüket: nem rúgta be a transzfer ajtót, igaz számos jónak ígérkező döntés született már a keretet illetően: egyrészt sikerült olyan játékostól megválni és teljesíteni a FFP követelményeket – még, ha későn is – aki nem akart maradni (Abraham). Ezzel megvédeni olyanokat, akikre a jelenlegi trénernek szüksége van (Ndicka, Angelino). Nemsokára Svilar szerződéshosszabbítása is hivatalossá válik, így azt mondhatjuk legnagyobb értékeink megmaradnak, a további erősödés pedig anyagi lehetőségeinkhez mérten történik.
A hírek tanúsága alapján a leginkább üldözött ember egy jobbhátvéd (Wesley), mellette egy dinamikus középpályás (Rios, El Aynaoui), és egy csatár érkezését jósolják (Ferguson). Ha nem is biztos, hogy ezek a nevek lesznek, de a posztok szinte biztosan maradnak. Persze olyan kérdések, mint például a három védős rendszerben Celik mennyire győzi meg az új trénert (a török fantasztikusan játszott a szezon második felében, viszont Gasperininél a fizikailag erősebb játékosok a nyerők ebben a pozícióban – még, ha lassúak is – valószínűleg az edzőtáborban kiderülnek majd ki mennyire alkalmas az új felfogásra, szóval még várok érkezőket és távozókat a nyár végén is).
Innentől indul az izgalmas munka, a formálódó csapatunkat pedig először majd július 26-án láthatjuk a Kaiserlautern ellen, utána a Lens (augusztus 2.), és Aston Villa (augusztus 6.) ellen játszunk még idegenben. A felkészülési időszakot pedig a frissen szerzett mostohatestvérekkel zárjuk: Everton augusztus 9. Remélhetően akkor már egy kész, vagy többé-kevésbé felkészült csapattal (a bajnokság a hónap végén indul).
Addig is amíg épülgetünk mindenkinek kívánok kellemes nyaralást (már, aki nem a dög melegben gürcöl, azoknak kellemes melegben fővést és sok munkát kívánok!)