Tudom, hogy a szezon lezárását követően mindenkit elsősorban az új Mister személye hoz lázba (főleg az elég változatos hírkavalkádnak köszönhetően, de mostanra már biztos befutóval), de úgy tisztességes, és fontos, hogy még egy emléket állítsunk annak a Mesternek, akinek köszönhetően csapatunk ismét európai kupában indulhat (zsinórban 12. alkalommal, aminél csak egy tartósabb jó szereplésünk volt 1998 és 2010 között; persze a képet némileg árnyalja a Konferencia Liga bevezetése, amivel stabilan még egy hely mindig kiadó, de például a tavalyi Napoli, az azelőtti Juventus, vagy három éve az Atalanta számára ez is kevés volt), illetve megünnepeljük ezt a remekül sikerült szezont.
Mert habár a végén elmaradt a katarzis (miként a Konferencia győzelem óta minden évben), de ismét eljutott odáig a csapat, hogy májusban is célba vegye a BL szereplést. Az utolsó meccs előtti felvezető posztban felvetettem a kérdést, hogy mire lesz elég az a kb. 30%? Nos éppen ennyire volt. A Venezia gyors vezetése (2. perc) után ugyanis szemmel láthatóan a játékosaink elég idegesek és feszültté váltak, egészen Paredes büntetőéig (18. perc).
[Az argentin mellesleg egészen kiszámíthatatlan lelki állapotokat produkál: hol nagyon higgadtan viszi táncba az ellenfelet (pl. Porto elleni hazai piroslapja), hol egyszerű szituációkban pöccen be, és nem bírja a nyomást (pl. a Lazio elleni gyors sárgája, amikor kis híján egy ütésbe provokálták bele), hol pedig kötélből vannak az idegei borotvaéles pillanatokban (beverte a Milan ellen is a szabadrúgását, és most is simán értékesítette a 11-esét). Szóval igazán nehéz kiismerni, mert a játéka is hasonló hullámzásra képes, mindez pedig nincs kötve igazából semmihez (vagy ki tudja?), azt gondolom a szezon végén Ranieri éppen ezért pihentette többet, hogy egy kiszámíthatóbb középpályát kapjon, és extra motivációt csikarjon ki belőle. Ha így volt bejött a számítás.]
Ekkor először a meccs folyamán BL-t érő helyen álltunk és maradtunk ott Yildiz egyenlítő találatánál is, egészen Kolo Muani egyéni villanásáig (mellesleg a Juve-nak csak ezek az egyéni megmozdulásai voltak az egész meccsen) a 31. percig. Tehát az első félidőben 13 kellemes perc jutott nekünk. A saját találkozónk játéka kicsit feszült maradt a játékrész végére is, elsősorban azért, mert a Torino próbálkozott – bár kevés hatásfokkal – és nekünk problémás maradt a lezárás. A második etapban azonban gyorsan eldöntöttük a kérdéseket (Soulé szép gólpassza és Saelemaekers szép búcsúja?) és innentől közelebb álltunk a 3. gólhoz, mint a szépítéshez (sőt meg is szereztük, végül azt a gólt, hagyományosan Cristante révén, de Angelino korábbi lesállása miatt ezt most elvették). És jó volt látni, hogy elkezdtük élvezni a játékot, már függetlenül attól, hogy mi a másik találkozó állása.
Mert a másik meccs elég élesre sikeredett. Haps egyenlítő góljával (55. minutum) megint mi álltunk jobban, viszont a Venezia ezzel nem volt kinn a vízből, egyrészt, mert nekik győzni kellett, másrészt mert akkor az is kevésnek mutatkozott, hiszen a Lecce győzelemre állt Rómában a kistesókkal szemben (ezzel a déliek 34 ponttal bírtak, a venetoiak maximum 32-t tudtak volna csak felmutatni). Mindenesetre odatették magukat és bíztak a Lazio egyenlítésében (annál is inkább, mert emberelőnyben voltak a babakékek), kis híján a Venezia a vezetést is megszerezte, a végén azonban, ahogy várható volt elkapkodták a dolgot és a 72. percben összehoztak egy büntetőt.
[A vétkes Nicolussi-Caviglia volt, aki teljesen értelmetlenül és látványosan rúgta fel ellenfelét, és hát ő az is, aki a következő hónap végén majd visszatér a Juventushoz. Amikor élőben néztem azt gondoltam, hát igen Di Francesco stílusa az, hogy mindent lábbal oldanak meg. Rengeteg futás és fokozott tempó, eközben pedig – mivel egyébként sem a legpengésebb labdarúgók – elképesztően sok a pontatlanság, a kapkodás, a hiba. De így a visszajátszáson megnézve, továbbra sem értem, miért akkor abban az ütemben és ott kezdte meg a szabálytalanságot. Mindegy.]
Az első félidő tizenhárma után, a másodikban így még 18 perc volt, amiben Bajnokok Ligája pozícióban álltunk, ez összesen 31, ami hát igen, a teljes mérkőzés több, mint 30%-a, ennél sajnos többet nem lehetet kihozni az utolsó fordulóból. Mint ahogy azt hiszem az egész szezonban sem. Én gondolkodtam, hogy Ranieri irányítása alatt mi volt az a pont, amikor több lehetett volna benne? Igen, persze ott van a Juventus, a Lazio, vagy az Atalanta elleni meccsek, de azt várni, hogy minden rangadót hozzunk elég elvetélt dolog, ez ugyanis senkinek sem sikerülhetett (még a fantasztikus szezont futó pihent Napoli sem érte el a 2-es pontátlagot egy valamivel jobb kerettel).
Kicsit összeszedtem a szezon során ki mit játszott a közvetlen riválisokkal és azt kell mondjam természetesen volt jobb nálunk, de Ranieri pontátlaga például szebb lett, mint Inzaghinak (ami az Inter bajnoki címébe is került), Italianonak, Mottanak, Tudornak, vagy épp Baroninak. Ráadásul Claudio Mester két nagyon kemény rangadó előtt vette át a stafétát, melyre nyilván nem lehetett érdemben felkészülni egy olyan csapattal, akik csak vergődtek addig (abba már bele sem megyek, hogy egy hazai Bologna elleni meccs, vagy egy firenzei kirándulás játékosállományt tekintve messze van egy nápolyi vagy milánói derbyktől).
Így utólag azt kell mondjam, amit korábban is tudtunk: ekkora hátrány gyakorlatilag ledolgozhatatlan volt. Az elmúlt 9 évben, amióta a 4. pozíció is Bajnokok Ligája indulást ér, csupán két alkalommal volt elég 70 pontnál kevesebb ehhez a helyezéshez: az egyik a tavalyi szezon, amikor már egy hónappal a zárás előtt lehetett tudni, hogy Olaszország öt indulóval képviselteti magát majd (így az Atalanta nem törte magát az utolsó fordulóban). A másik pedig a 2018-19-ben az Inter 69 ponttal végzett, mögötte a Milan sprintelt egy hatalmasat (4 győzelem zsinórban), hogy aztán semmit se érjen, ugyanis a Pénzügyi Fair Play megsértése miatt komoly szankciókra számíthattak, ezért a milánói vezetőség végül úgy döntött, hogy nem indulnak az El sorozatban (és akkor már minden meg volt bocsátva, ugye). Arra már nem emlékszem az utóbbi esetben mennyire lehetett sejteni előre, de azt gondolom az Internél elég tájékozottak lehettek ez ügyben, így számukra sem volt tétje az utolsó fordulóknak. (Mellesleg ez mutatja azt is, hogy nem a többi csapat volt ennyire „bénázós”, hanem tényleg mi voltunk a szezon második felében ennyire jók).
És itt az ellentmondás. Miért gondolom, hogy ez egy remek szezon volt, ha igazából már a közepén meghúzták/meghúztuk a maximumot, (ami ugye semmivel sem több, mint amit eddigi években elértünk)? Ennek egyértelmű oka Claudio Ranieri. Az ősz Mester visszatérése és azzal, hogy nem csak felrázta, hanem masszívvá és eredményessé változtatta ezt a csapatot; egyszerre igazolva, hogy képes Dybala nélkül is játszani, képes rangadókat nyerni, és Ghisolfi sem Monchi, és De Rossival mégsem rántott össze egy teljesen kutyaütő keretet. Persze ennek a játékosállománynak igenis van hiányosságai, de érkeztek olyan emberek, akikben van potenciál (Koné és Soulé elsősorban), akik fejlődhetnek még, de akár pénzzé is válthatóak (mellettük Svilar és Ndicka képeznek hasonló kategóriát, valószínűleg egyikőjüktől meg is kell válni majd a nyáron).
A másik érv azok számára könnyebben elfogadható, akik hisznek valamilyen felsőbb hatalomban (a sors is ide tartozik, mellesleg én nem tartozom közéjük), aki irányítja életünket és több, mint a puszta véletlen. Claudio Ranieri ugyanis megkapta a lehetőséget, hogy lezárja csodálatos pályafutását, mégpedig úgy, ahogy nagyon is jellemző egész karrierjére: csendesen, de kitartó, szívós munkával; meglepetésekkel; rengeteg örömmel, de végső siker nélkül. Persze biztos vagyok benne, hogy ha valaki, akkor Ranieri tudja értékelni a meglévő dolgokat, azt, amit kapott az élettől, hogy úgy ment nyugdíjba tavaly, hogy elégedett lehetett, hogy egyáltalán nem volt hiányérzete. Mégis megkapta azt a lehetőséget az élettől, hogy azt a két klubot, amely legtöbbet jelentett a számára megmenthette és méltó módon elbúcsúzhasson és elbúcsúztathassák.
Tavaly a Cagliari bennmaradása egy nagyon szép bravúr volt, de idén a Róma feltámasztása még ezen is túltett. Mindezt nagyon is rá jellemző módon: félretette önmaga kényelmét, és egoját, és önként jelentkezett a feladatra, ami nem akarózott senkinek (bármennyire szerény ember is, azért szerintem tudta, hogy rajta kívül nincs a világon még egy ember, aki szívesen elvállalná ezt, és képes is lenne rá, hogy megoldja). Lejátszotta vele 501. mérkőzését is az olasz első osztályban (de igazából bármilyen számot idecitálhatunk: 938 tétmérkőzésen ült a padon, amivel az utóbbi 30 év harmadik legfoglalkoztatottabb trénere volt, Carlo Ancelotti – milyen érdekes, ugye? – és Arséne Wenger után), 132. az AS Roma Mestereként, bebizonyítva, hogy a futball, és ez a klub is sokkal többről szól, mint a vereségről-győzelemről, vagy éppen a pénzről. Mert Ranieri egy olyan személyiség, egy olyan karakter, amiért csak hálásnak lehetünk.
Köszönjük Claudio!
