Amikor Claudio Ranieri átvette a romokban heverő csapatunkat, aligha lehetett bárkinek olyan illúziója, hogy ez az együttes valódi, kézzel fogható célokért fog küzdeni a szezon további részében (értsd annál jóval több, mint nyerni végre egy idegenbeli meccset, győzni egy rangadón, elfenekelni a városi riválist stb.)! Persze ott volt a kupa és az Európa Liga, amiben igazán otthonosan mozogtunk az elmúlt időszakban, de azt is lehetett tudni, hogy azért Claudio Mester nem kifejezetten kupaspecialista (enyhén szólva sem), így egy Mourinho, vagy DDR-féle menetelésre… hát nem igazán számíthattunk.
Emlékszem Juric mester, úr regnálásának végén (konkrétan az utolsó, Bologna előtti meccsének beharangozójában) még eljátszottam a gondolattal, hogy Bajnokok Ligája helyezésért küzdő hősöket ígértek nekünk (akkor egy „disztópikus” fél-szocialista [rém]álomképben ez egy panelházra kifeszített molinóban nyilvánult meg), ezzel párhuzamosan viszont a valóság egy szedett-vedett gárda benyomását keltette, akik se védekezésben, sem támadásban nem mutattak sokat, de legalább mindezt roppant eredménytelenül.
Ranieri azonban érkezett, és az ezután jövő páratlan sorozat mára már történelem (igen, tudom, hogy képzavar). Legalábbis a 2024-25-ös szezon biztosan bekerült az AS Roma emlékezetes évadjai közé, az ugyanis, hogy valaki 19 mérkőzésen keresztül veretlen maradjon a bajnokságban egészen páratlan (sajnos nem lett teljes a visszavágók sora, hiszen éppen az Atalantatól buktunk, akiktől az odavágón már Claudio Mester szenvedett vereséget). Mellesleg pontátlagot tekintve (2,12) a fővárosban ez a 2. legjobb regnálás (Luciano Spalletti 2016-17-es eredményeivel előz csak, egy olyan csapattal, ami rá egy évre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott; mellesleg, ha legyőzzük a Torinot, akkor ismét be is állítjuk, szóval jövőre BL elődöntő várható, figyelem!), megelőzve saját maga első 2009-től 2011 közepéig tartó trénerkedését is.
De előre szaladtam, hiszen a szezon még tart! A helyzet az ugyanis, hogy az utolsó fordulóban még van reális esély arra, hogy a csapat elérje azt a Bajnokok Ligája helyezést, amelyet körülbelül október táján már mindenki elengedett. Ez az a bizonyos – bevallom önkényesen meghatározott – kevesebb, mint 30 százaléknyi esély. (Igazából van egy körülbelüli matematikai alapja, de csak annyi, mint a Kormány éves költségvetésének. Ugyanis az Opta 58,6%-ra teszi a Juve és a mi győzelmünket is, én abból indulok, hogy ki, hogy a Juve majdnem 60, akkor a maradék 30 vagyunk mi. Ugye milyen jó, hogy nem bérszámfejtek senkinek?)
Persze tudjuk nagyon jól, hogy sorsunk már nincs a kezünkben, sőt az is kellemetlenül jött ki, hogy a Venezia kikapott Cagliariban, méghozzá tükörsimán. Ezzel nekik csak a győzelem elfogadható eredmény, minden más esetben biztosan kipottyannak, ahogy EDF tavaly is tette (akkor a Frosinone-val csak a közvetlen rivális Udinese ellen, hazai pályán elég lett volna egy döntetlen, végül ez nem jött össze, Soulé, majd elmeséli a részleteket). A Juventus pedig elég jó kontrákból, legalábbis Tudor sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a közvetlen játékra, mint elődje, aki a labda megtartására célzott. Hogy valami reményt mégiscsak nyújtsak: ahhoz képest, hogy EDF játékosállománya kilóg a Serie A-ból elég kemény ellenfélnek mutatkozott mindenkivel szemben, amióta decemberre összeállt a védelmük, azóta mindössze háromszor kaptak ki 2 gólos különbséggel (ebből a Milan a 96. percben lőtte a másodikat, a másik két találkozó éppen a múlt heti Cagliari elleni fellépés, és jóval előtte egy rosszul sikerült genovai kirándulás, egyik sem rangadó), és jónéhány nagycsapatot megtréfáltak már. Nekünk pedig a döntetlen is aranyat ér, és fontos: egy X esetén a Juventus is menni fog előre!
Elsősorban tehát rajtunk fog múlni a szezon lezárása, mert ha nem nyerünk mindegy is mi történik a lagúnákon. Fogódzót adhat a Milan elleni derby – Ranieri utolsó Olimpicoban lejátszott csatája. Akkor az embernek már a megmérettetés előtt olyan érzése volt, hogy nem végződhet másképp, mint győzelemmel. Így is kezdtük meg a találkozót, egészen a kiállításig pedig tökéletesen uraltuk is azt, viszont utána egy kicsit valóban elhittük, hogy kézben tartjuk a meccset. Ez meg is mutatja az igazi nagy veszélyt: a koncentráció, illetve annak hiánya. A játékosoknak Torinóban nem a másik meccsel kell foglalkozniuk, mert az biztos, hogy lezárni szinte biztos, hogy nem tudjuk majd a saját találkozónkat, márpedig, ha így lesz az utolsó pillanatig benne lehet a pontvesztés veszélye.
A sors fintora, hogy utoljára egy olyan ellenfél jön szemben, akivel még Mesterünk nem mérkőzött meg idén. Az odavágót ugyanis Juric irányítása alatt az Olimpicoban egy Dybala góllal nyertük még október utolsó napján (most ugye egyikőjük sincs, mellesleg Dybala hiánya eredményességben alig érződött, ami további pozitív hozadéka volt Ranieri rangadó dömpingjének, még, ha pótolni igazán nem is sikerült senkinek). Az ellenfélnek van egy fél keretnyi sérültje, akik főleg az előre játékban jeleskednek – mellesleg amúgy sem kifejezetten egy sziporkázóan támadó csapat Vanoli együttese – szóval komoly rohamokat aligha várhatunk tőlük. Ráadásul nekik nagyon minden mindegy már: az Udinese hazai legyűrése óta 4 nyeretlen meccs és csak egy döntetlen közte. Tehát ugyanaz az érzés, ami a Milan ellen: minden azt mutatja, hogy ezt a meccset behúzzuk!
Egyébként nem is olyan régen már voltunk győzelmi kényszerben az akkor is hasonló helyzetben lévő Torinoval szemben: 2021-22-es évadban, az utolsó fordulónak az volt a tétje, hogy indulunk-e nemzetközi sorozatban (most ugye ez a Milan legyőzésével biztossá vált), vagy sem. A 6. helyen álltunk 60 ponttal, mögöttünk az Atalanta és a Fiorentina 59-cel. Végül sima 3-0-s sikert arattunk (Abraham dupla és Pellegrini büntető), és végül nem is ért mindez semmit, hiszen rá 3 napra megnyertünk a Feyenoord elleni Konferencia döntőt, így a KL indulást felváltottuk EL-re (csak valahogy a B-ig sosem jutunk előre az ABC-ben).
Hogy most mennyit fog érni ez a meccs (győzelem?), az bizony nagy kérdés. Akkor mi voltunk előnyösebb helyzetben, csak hozni kellett a kötelezőt, most azonban ez még önmagában kevés, és bevallom csak egy olyan szituációra emlékszem, amikor hoztuk a kötelezőt, és várhattuk az esetleges csodát.
Akkor is Ranieri irányításával… talán most eljön.