Az elmúlt két hétben az AS Roma csapata lejátszotta az a két mérkőzést, ami a legfontosabbnak ígérkezett az Athletic Bilbao elleni kiesés után (mellesleg a derék baszk csapattal eljátszották majdnem ugyanazt a forgatókönyvet: a 10. percben kiszórták az ellenfelet, bár ez jogosnak látszott, akik azonban nem éltek a lehetőséggel; így a visszavágón egy 11-est is kaptak, persze ez is korrektnek érződött, mindegy, csak kis érdekesség).
Nem készült összefoglaló a Juventus elleni rangadóból, szóval most összecsapva a városi derbivel egyben ömlesztve kínálom mindezt, tehetem meg könnyedén, mert sajnos mindkét meccs nagyon hasonló forgatókönyvvel bírt, és nagyon hasonló eredményességgel (úgy majdnem semmilyennel).
Kezdjük talán azzal, ami a legkevésbé volt befolyásoló tényező, de mégis kissé zavaró: a játékvezetés. Azt lehet elmondani, hogy egyik meccsen sem a számunkra ízletes felfogás került előtérbe: Colombo az első félidő második felében minden kétes szituációt a Juventus-nak ítélt meg (ebből számomra érthetetlen Cristante könyököse, amikor kontrából indulhattunk volna, mindeközben tőle 12 méterrel ugyanolyan „szabálytalanság” történt a középpályán csak a másik csapatban), de az alapvető gond inkább az volt, hogy nem vettük föl igazán a kesztyűt (és sajnos ez a fajta mentalitás a Lazio ellen is érződött). Ugyanis Sozza vezette derbyn sem voltunk ilyen értelemben meggyőzőek: a spori megpróbált sárga és piros nélkül végigvezetni ezt az összecsapást, amiben a két csapat (elsősorban a „hazai” véletlenül égszínkék sportszárral összemosott fehér mezesek) nem voltak igazán partnerek, és egészen széles tárházát mutatták be az aljasságoknak (elsősorban Marusic, aki pl. a levegőben felugorva rúgta meg Saelemaekers-t, egyértelműen feleslegesen tett mozdulattal). De erre a részünkről még kevesebb a mentség, hiszen Colomboval ellentétben ez nagyon kiszámítható játékvezetés volt, csak tisztességes kellett volna alkalmazkodni ehhez (és nem csinálunk látványos ütő, lökő mozdulatokat… ugye Paredes).
Innen rögvest ugorhatunk a következő témánkra, ami a mentális felkészültség, ráhangolódás lenne. A Juventus és a Lazio elleni derbyk igazán nagy különbsége abban volt, hogy milyen meccstervvel „ugrottunk” neki az ellenfélnek. Míg a zebramezesekkel szemben biztosítottuk a széleket és védekezésre rendezkedtünk be (Cristante – Koné középpályával), addig elvileg a városi rangadón irányítani szándékoztuk a találkozót (de nem tempóból!). Ezen elképzelésekkel alapvetően még nem is volt semmi probléma, hiszen a Juve érezhetően meg akarta mutatni magát, míg a Lazio elvileg fizikálisan gyengébben érkezett az EL kötelezettsége miatt (mellesleg sikerült kiesni a Bodö ellen, hát, ha nyitva lett volna az átigazolási ablak még gyorsan lecsaphattak volna a párharc előtt Zaniolora, ha valaki képes legyőzni őket, az csak az isteni Nico lehet… volna, mellesleg igazán szép szerelem is kialakulna a játkos és a római szárnyasfarm között). Azonban nagyon nehéz egyensúlyozás, amikor szeretnéd lassítani a játékot, de közben kemény maradni és kézben tartani a meccset. Ez a nagycsapatok ismérve, és általában szükség van komolyabb különbségre a játékosállományok között is. Nos, ennek megfelelően ez most nem ment. Bár azt sem gondolom, hogy előzetesen kérte volna Ranieri ezen meccsek első 20 percében látottakat.
Az első negyedórákat túlélve kijöttünk a szorításból, helyenként még futballra emlékeztető kombinációk és labdatartások mutatták, hogy ebben a csapatban több is lehetne (volt például az első meccsen egy Cristante ziccer, ami sikerült kihagyni, vagy mondjuk úgy a mérkőzés legjobbja, Kalulu nagyon önfeláldozó volt). Hogy aztán a félidő végét mindkétszer keserűen odaajándékozzuk az ellenfélnek, amiből a Juve vezetést szerzett végül (El Shaarawy védekezési hibájának köszönhetően), míg a Lazio ellen csak folytattuk a második játékrészben, amit abbahagytunk az elsőben, és védekeztünk bűn rosszul le újra egy pontrúgást. A rögzített szituációk ellen sok módszer van (területvédekezés, emberfogás, ezek hibridje), de a legalapvetőbb mindkettő esetében a koncentráció az alap, magyarul bármilyen figurája lehet az ellenfélnek (hiszen millió számú kombinációs lehetőség van), de, ha akkor és oda indulsz, ahol a helyed van, nem szabad, hogy gond legyen. Ehhez képest Svilar elképesztő bravúrja kellett Romagnoli első fejesénél, amikor a mi hajdani hálás középhátvédünk mellett, még Marusic is érkezett senkitől sem zavartatva, hogy ugyanezt lemásolják aztán a gólnál is.
Az ember persze bizakodó: mindkét esetben hátrányban arra gondolt, hogy akkor most valamit kitalál Ranieri és felpörgeti ezt a kissé ideges, játékban nem sokat mutató, és még annál is kevesebb helyzetet produkáló együttest. Nos, ez így is lett, nem kellett csalatkozni. Érkezett Somurodov és jöttek is a gólok. A Juventus ellen az üzbég maga, a Lazio ellen inkább csak a játék felpezsdülése hozta meg az egyenlítő találatokat, nem elmenve amellett, hogy Soulé zseniális gólt ragasztott egy teljesen ártatlan lövőhelyzetben.
Mellesleg az argentin ihletett formában játszott végig, nálam ő volt a meccs embere (meg Svilar, aki végül valóban meg is kapta ezt az elismerést). Állítólag Dybala foglalkozott vele a derby előtt, hogy mentálisan felkészítse, és itt sok kérdés vetődik fel bennem: egyrészt más nem volt, aki sok ilyen csatát megért már? Másrészt igazán tarthatott volna valamilyen csoportos foglalkozást is, mert a két rangadókon a szerb kapusunk mellett, és az argentin szélsőnk mellett csak Koné nyújtott kimagaslót, a többieket gyakorlatilag bármely középmezőnyben tanyázó csapat játékosállományából véletlenszerűen kiválasztott egyén is lehetett volna, ez pedig több, mint szomorú.
Haladva a mérkőzések időbeliségével, az egyenlítő találatok utáni jó játék mindkét esetben kb. 5 percig kitartott, utána viszont a semmi. Se komolyabb helyzet, se kézben tartott találkozó. Összességében nem lehet mondani, hogy nem küzdöttek a srácok, vagy ne akartak volna, de amit leraktak a pályára az egy győzelemhez tényleg elég kevésnek tűnt (persze enélkül is lehetne meccset nyerni, csak marha ritkán).
Arról még lehetne egy kicsit vitatkozni mennyire voltak jók az alaptaktikák, hiszen egyik rangadón sem használtuk ki az ellenfél gyengeségeit (a Juventus egy hiányos védelemmel állt ki, egy keveset gyakorolt formációban, logikus volt számomra, hogy megpróbálunk mi kezdeményezni, Ranieri azonban másképp döntött; míg a Lazio sokkal fáradtabb és szerintem nálunk nem ügyesebb csapatként nyugodtan nagyobb tempót diktálhattunk volna, ehelyett inkább lassítani próbáltuk a játékot). Az első meccsen el tudom fogadni az óvatosabb hozzáállást, hiszen egy minőségileg jobb keret ellen kellett volna dominálni (bár Gourna-Douath beállását akkor is nehezen emésztem, Pisilli kárára, amivel gyakorlatilag feladtuk az előrejáték lehetőségét), de az utóbbit nem tudom elképzelni, hogy ne működött volna. Én sajnos azt éreztem Mesterünkön, hogy elfáradt ebben a nagy rohanásban. Ő már csak túl akart lenni ezeken a rangadókon, és nem megégetni magát és a csapatot, amit olyan szeretettel felépített.
Innentől pedig egy kicsit meg is könnyebbülhet. Nem futunk már a BL-ért (ezt a Verona előtti sajtótájékoztatón ki is jelentette), innentől csak nyugisan lötyögünk, megnézve hova is elég az a megszerzett pontmennyiség. Ami a tempót elnézve várhatóan Konferencia Liga lesz (vagy még az sem), amivel nekem személy szerint nincs különösebb bajom. A KL csapatállománya kevésbé húzós, így gyakorlásként és a fiatalokat beépítve is játszva hozható a rájátszás, pénzben pedig nincs is messze az EL-től. Ennek ellenére a legideálisabb lenne, ha ezen meccsek sem jelennének meg a jövő évi naptárban, és megpróbálunk egy frissített kerettel jövőre pihenten nekivágni a BL helyeknek.
A Verona elleni hazai találkozó ma 20:45-től esedékes!