Az idei szezonban ritkán látott sorozatot produkált a Juventus együttese: 21 fordulón keresztül maradt veretlen! Némileg árnyalja azonban a tényleg megsüvegelendő teljesítményt, hogy ebből az elképesztően nagy számból csupán 8 volt a győztes meccs, így a megszerzett 37 pont akkor még az első négyhez sem volt elegendő. Mégis úgy tűnhetett Thiago Motta jó munkát végez, csak még szükség van némi finomhangolásra: érkezett is télen erősítés gyanánt a Serie A-ba berobbanó Kolo Muani (aki azóta üstökösként le is bukott a horizonton), és jöttek is a győzelmek. Ehhez képest a sajtó folyamatosan billegő kispadról cikkezett, ami egy nem Juventus szurkoló számára csak egy szokásos, felfújt szárnyas benyomását keltette. Egészen az Atalanta elleni meccsig, majd rá a látványosan megismételt összeomlással a Fiorentina ellen. Ekkor Motta ment, és érkezett helyette Tűzoltó Tudor, aki eldobva mindent szaladt segíteni volt csapatának, vállalva egy rövid kontraktust is (év vége + BL esetében plusz 1 év). Velük játszunk most.
Nem véletlen kezdtem a Juventus sorozatával. Jelenleg ugyanis csapatunk is hasonló – ha nem nagyobb, beleszámolva honnan is indultunk neki – szériában van. A Como elleni idegenbeli vereség után ugyanis 14 meccsen keresztül maradtunk a bajnokságban veretlenek, és ebből csupán csak 3 remi volt, így ezeken a találkozókon 36 pontot zsebeltünk be (ami ugye már majdnem 37). És, ha a hátralévő 8 találkozón sem szenvedünk vereséget, akkor még meg is dönthetjük ellenfelünk által hozott eredményeket. De vajon lehetséges-e ez egyáltalán?
Túl a holtponton (ukrán akciófilm, 80 perc)
Claudio Ranieri maga is elismerte, hogy ugyan képesnek érezte magát, hogy összeszedje ezt a brigádot, de arra nem számított, hogy az ilyen sikeres és eredményes lesz. Nos, valóban az első római regnálását idéző feltámadást produkált a csapat, jelenleg pedig 7 mérkőzést nyertünk zsinórban, amire csak kétszer volt képes eddig, utoljára 2015-16-os szezonban (akkor Spallettivel 8-ig jutottunk; míg két évvel korábban Rudi Garcia legendás 10/10-es kezdésekor, mellesleg, akkor 17 veretlen meccsnél álltunk meg, még ezt is el tudnám fogadni).
A siker titka az ismét összerakott védekezés, a visszaszerzett önbizalom, némi szerencse, és persze a tény, hogy mindig volt valaki, aki képes volt átlökni a csapatot az eredményességi holtponton. Ez az idegenbeli meccseken leginkább Soulé és Dovdik érdemei volt: Az argentin nem mindig játszott kimagaslóan, vagy akár látványosan, de a parmai szabadrúgása, vagy az Empoli elleni rekordgyorsaságú gól 6 pontot hozott, míg az ukránt rengeteg kritika érte -jogosan -, hogy nem vesz részt kellőképpen a játékban, és nem tűnik elég harcosnak. Erre a Lecce ellen most rácáfolt.
A szombat esti pugliai kirándulás első félideje ugyanis szürreálisnak nevezhető: volt egy nagyobb helyzete Dovbiknak (Gaspar blokkolt), volt egy elképesztő ziccere Angelinonak és Koné sem tudta kihasználni Falcone ordas nagy hibáját. Úgy tűnt, nincs olyan szituáció, amiből képesek lennénk betalálni. Valószínűleg most érkezett el a mentális holtpont, és érezhető volt, hogy tiszta, és friss fejjel nem ilyen megoldások születtek volna (pl. Angelino nem kapkodja el a lövést, hanem átteszi a másik lábára; vagy Koné nem erőből akarja megrúgni 10 méterről, hanem csak okosan elpasszolja a kapus mellett).
Az első játékrész jó játéka – és az ajándékba kapott lehetőségek – a második félidőre kiszámíthatóan megkoptak. Egyre kiegyenlítettebb küzdelemnek aztán egy előre vágott labda vetett véget: Cristante nem túl jó indításáért Dovbik ezúttal megküzdött, és ez kulcsfontosságú volt (mint ahogy az is, hogy Somurodov érkezésével meg tudtuk osztani a két belső védő figyelmét), és hasonlóan lényeges elem, hogy volt önbizalma az ukránnak egyedül megoldani az akciót. Itt kiemelném az előző fordulóban a Cagliari ellen „talált” gólját, amikor Mancini látványosan ünnepeltette a centerünket, és ez úgy látszik valamit rendbe tett az ukrán fejében, mert ezen a meccsen ugyan nem játszott kimagaslóan, de tele volt jó és hasznos megoldásokkal a gólja mellett is.
Tudor, a tűzoltó (fekete-fehér jugoszláv mese)
Ezalatt Motta távozásával a Juventus gárdája némileg kiszámíthatatlanabb lett. Egyrészt biztosak lehetünk némi szerkezeti változásban (állítólag az argentin-olasz erre nem volt hajlandó, és nem engedett a felsőbb vezetői nyomásnak, ezért is múlt el felé a bizalom), másrészt játékban és mentálisan némi fejlődés jöhet, hogy mikor és milyen mértékben, azt jelenleg szinte lehetetlen megmondani.
Ami biztos, az a váltás a 4 védős rendszerből a háromra! Tudor meghúzta azt, amit elődje semmi pénzért nem volt hajlandó és egy masszív Kelly – Veiga – Gatti sort tett fel hátra a Genoa elleni bemutatkozó mérkőzésén, és biztosak lehetünk benne, hogy marad is ennél a formációnál. Ez a változtatás talán a szezon legrosszabb pillanatában történt: a Juve kerete ugyan alkalmas lenne erre eme felállásra, jelenleg viszont Bremer még mindig lábadozik, illetve Gatti is rögtön kiesett és egy hónapig nem áll majd rendelkezésre, így pont hárman maradtak a védősorban. A szélsőkkel sem igazán tudja majd pótolni ezt a hiányt: Cabal és Cambiaso is maródi még (utóbbi talán padra leülhet), egyedül Savona kerülhet szóba érdemben. Így nagy valószínűséggel a Kelly – Veiga – Kalulu hármas áll ki az Olimpico gyepére. Az utóbbi a Genoa elleni meccsen bizonyította miért is nem volt kezdő: azt megértette, hogy most van lehetőség lelkesen segíteni a támadásokat, viszont a helyezkedése egészen csapnivalónak bizonyult, amikor az ellenfélnél volt a labda. Kérdés, hogy mennyire sikerül elsajátítania ebben az egy hétben ezt a formációt? Itt lehet némi keresnivalónk majd.
A szélen is újított Tűzoltó Tudor, Nico Gonzalezt vonta hátra, aki remekül szerepelt. Sok jó megindulása, sikeres csele volt és tisztességgel ellátta a védekező feladatokat is. Azonban kérdés, hogy mennyire ragaszkodik majd hozzá Rómában? Azt gondolom túlságosan kockázatos lesz a szerepeltetése, így ide várom Savona játékát.
A középpályán Thuram lesz a kulcs, az ő feladata lesz hátul elkérni a labdákat és irányítani. Az első próbálkozásra ígéretesen megoldott feladatkör, nem tudjuk, mennyire okoz majd gondot a franciának ezúttal, illetve Locatellivel mennyire képesek felváltva a védelem előtt szűrni? Ha lenne Dybala, akkor majdhogynem hátra is dőlnék, mivel az argentin nagyon jól lép be a középpálya és védelem közé az üres területekre és játssza meg hasznosan a labdákat (szabadrúgások, lövések, kulcspasszok), márpedig egy ilyen friss felállásban bőven lesz majd kihasználható hely. Az argentint azonban nélkülöznünk kell, ennek ellenére vétek lenne ezt az elemet nem kihasználni, mivel pedig szélen egyébként is erős a Juventus, így Soulé helyett (aki kevésbé eredményesen lép be középre) előre Baldanzit jósolnám jobbra.
Elöl Vlahovic játszott, de hasonlóan csapnivalóan, mint eddig a szezon nagy részében, mellette Koopmeiners kapott szerepet, akinek elsősorban a zavaró védekezés és a kreatív szervezés lenne a feladata, de ebből – mint, ahogy az egész Juventus-os karrierjében – sokat nem mutatott (persze ez még változhat, reméljük nem most). Aki, viszont egyértelműen nagyot lépett előre az Yildiz. A török nemcsak eldöntötte a meccset egy szép szólóval, hanem valóban úgy focizott, mint aki nagyon meg akarja mutatni magát. Kérdés persze, hogy Rómában is megmarad-e ez az extra motiváció és koncentráltág? Én azt gondolom igen, szóval nem lepődnék meg, ha Mancini az elején egy kicsit rendbe tenné a fiatal törököt, hogy elvegye a kedvét a játéktól.
Hátra van még a mentalitás kérdése. A Genoa ellen próbálta dominálni a játékot a Juve, de ez egy bemutatkozó meccsen, egy gyengébb ellenféllel szemben nem meglepő. Egy rangadón idegenben azonban már más kérdés. Elvileg a döntetlen ezen a meccsen a zebráknak kedvezne, viszont nem szabad elfelejteni: nekik nem előttünk kell végezzenek, hanem a Bologna előtt. Márpedig az emiliaiak nem igazán lassítanak, és ugyan 1 pont az előnyük csupán, és játszanak még egymás ellen (az első meccs nem annyira meglepő módon döntetlennel ért véget Torinóban), de teljesen magabiztosak egy döntetlennel azért a Juvénál nem lehetnek (bár,ha végül X lesz, akkor Tudor biztosan győzelemként fogja ábrázolni majd a sajtótájékoztatón, függetlenül a meccs képétől).
Lehetetlen küldetés 15. (olasz folytatásos teleregény)
Aligha gondoltam volna, hogy Claudio Ranierit Tom Cruise-hoz fogom egyszer hasonlítani. De, kétségtelen, hogy mindketten veteránok a szakmájukban, és sűrűn vállalnak rázós helyzeteket, összerántva egy csapatot, valamint nem félnek maguk kézbe venni a legveszélyesebb szituációkat sem (ugye Tom Cruise kaszkadőr nélkül szokta hozni az akció jeleneteket, hát Ranieri Mesternek ez a visszatérés meg felér pár bázisugrással 10 ezer méterről), és akkor az ellenálhatatlan mosolyról ne is beszéljünk…
Ősz trénerünknek problémát leginkább – az újságírók jövőt firtató vegzálása mellett – Saelemaekers kipontozódása jelenthet. A belgán is némi mentális fáradság léphetett fel, amikor teljesen feleslegesen kisárgázta magát a Lecce ellen egy ártatlan szituációban, így a jobb oldal kérdése elég problémás, ide El Shaarawyt várom, aki idén sajnos adós (még) a jó teljesítménnyel, de legalább rutinos és szorgalmas, ami McKennie-vel szemben még elég is lehet.
A védelemben Celik visszatérésére számítok Hummels helyett, annál is inkább, mert Yildiz gyors lábú, míg a középpályán Paredes jöhet majd. Az argentin elég sokat játszott a válogatott szünetben, ezért érthetően kihagyta a pugliai kirándulást (mármint ott volt, csak nem állt be), de most szerintem cél lesz egy kicsit kézben tartani a meccset, márpedig az argentin karmester mostanában megint elég jó ebben a műfajban, mellette Koné és Cristante is elképzelhető, az elsőt a jó fizikai paraméterei, a második a labdabiztossága sugallja. Kérdés, melyikük szolgálja jobban az egyensúlyt.
Ugyanígy előre jó kérdés, hogy Pellegrini áll be – aki a Lecce ellen én láthatatlannak érzékeltem, de a statisztikái egy jó teljesítményt sugallnak – vagy Pisilli, aki azért idegenül mozog ebben a pozícióban. Azt gondolom inkább az előbbire számíthatunk, és reméljük, arra is, hogy Kalulu oldalán sikerül valami kreatív dolgot összehozniuk Angelinoval közösen.
A mérkőzés menete szerintem messzemenően óvatos lesz. Sok párharc, sok kisebb technikai hiba, de, ha nincs nagy baki, akkor a csapatok valószínűleg egészen a végéig nem látnak komoly okot a rohanásra. Tudor részéről érthető lenne, hiszen előttünk vannak, és alakulófélben van még a csapatuk. Ranieri óvatosságát pedig az indokolja, hogy nem igazán ismerhetjük még az ellenfél játékát. Egy messzemenőkig kiélezett, körömrágós derbyt látok magam előtt, ami nagyon sokáig lesz 0-0, de szerintem nem marad az…
No, ez lett volna akkor az én Tom Cruise-kihívásom: azaz megtippelni mi is történik majd a meccsen, most én is vállaltam a rizikót, hogy majd jól pofára esem, mint a két előbb emlegetett tréner, amikor elvállalták a saját küldetésüket. Egy kérdés merülhet még fel? Lehet-e a szezon legfontosabb meccsének nevezni ezt? Hogyne. Ezen a találkozón nekünk nagyon sokat lehet nyerni, a Juve nagyon sokat bukhat. De, a szezon meccse volt a Lecce elleni, és azt megelőző Cagliari elleni is. Amióta ugyanis közelebb értünk a kupás helyezésekhez, valamint kihullottunk az EL-ből, egyre fokozódik a játékosokon a nyomás. Most már van súlya egy-egy hibának, és elmúltak azok az idők, amikor ment a szekér, és tét nélkül lehetett élvezni a játékot, eljöttek a nehezen megszerzett, fogcsikorgató győzelmek ideje. Eddig ezt tökéletesen hoztuk, és azt gondolom még bírjuk! Mert, miért lenne lehetetlen egy küldetés, amit korábban már 14-szer megoldottunk?
AS Roma – Juventus FC,
vasárnap 20:45-től a Stadio Olimpicoban (meg Match 4 + stream)