Igaz a Valentin nap már odébb van, de a tavasz még csak most indítja be igazán a hormonokat, kedvenc csapatunk pedig – talán ennek megfelelően – „unico grande amore” fokozatba kapcsolt, így mostanában nem kifejezetten nehéz Roma szurkolónak lenni. (Feltételezve, hogy a Roma mindenkori teljesítményét el lehet helyezni egy Venditti-skálán, akkor a „Sola mai”, egy kissé keserédes produkciót takarna, ezért az összetartozás és kitartás kerül előtérbe; a „Grazie Roma”, amikor megköszönjük a jó eredményeket; de amikor a játék is pazar, akkor az már a „Roma, Roma, Roma” Nagy Szerelme).
….Light my fire…
Mert hétfőn este csapatunk nem csak egy győzelmet aratott, hanem elképesztően gördülékeny, vitathatatlan sikert a Monza ellenében. Kezdjük először az eredmény zsugorításával: ez a Monza év végén tükörsimán fog búcsúzni, a frissen kinevezett Nesta ugyanis nem fogja felrázni a csapatát és kirángatni abból a most már méretes gödörből, amibe nagyrészt ő maga vezette bele őket (majd később látjuk, azért ez a csapat nem ilyen egyértelműen alsóbb osztályú). Ez persze a mi mérkőzésünk szempontjából csak azért érdekes, mert a vendéggárda vajnyi kevés ellenállást mutatatott: megadóan szaladgáltak, nem voltak kemények (mármint a belépőik), nem védekeztek szorosan, nem tudtak értelmes, és tisztességes kontrát végrehajtani stb.
Ettől függetlenül a mi játékunk több volt, mint, ami várható lett volna egy Porto elleni nehéz csütörtök után. A változatosság gyönyörködtet, vallja Ranieri mester, aki újra egy sosem látott kezdőt tett a pályára, amiben olyan emberek kerültek előtérbe, akik eddig nem kaptak annyi szerepet, és láss csodát: kiderül róluk, hogy mégiscsak használhatóak! Az egyik ilyen Somurodov, aki zsinórban harmadik alkalommal volt kezdő, és nem csak akkor kell, amikor ég a ház (2 gólpassz és 1 gól)! Vagy Soulé, aki nagy elvárásokkal érkezve, óriási csalódással hozta le a szezon első felét, mert túlságosan öncélú játékával idegen testként mozgott. De, ott van Baldanzi is, aki a wishes Dybalaként technikailag mindig voltak látványos pillanatai, de alig-alig profitált belőle a csapat.
Most ez annyiban változott, hogy az elejétől kézbe vettük az irányítást, és mind a három játékos hozzá tudott tenni érdemben: Soulé, miután helyet cserélt Saelemaekers-szel egy szép szóló után ívelt éppen Somurodov fejére (korábban a másik oldalról is adott egy „gólpasszt” Pisillinek); míg Baldanzi többször remekül fordult le egy-egy labdával és gyorsított rá az ellenfél védőfalára, amiből végül sok helyzet nem született. A második játékrészben azonban csinált egy olyan szólót (60. perc), ami már valóban Dybalara emlékeztette az embert, de végül a befejezés hibádzott, Turati szépen lent hagyta a lábát, amiben elakadta a labda.
A meglepetések mellett a megszokott dolgok is jól szuperáltak. Volt itt fáradhatatlan Ndicka (akihez annyira ragaszkodik a Mester, hogy egy egész grupponak kellett kijárni az eltávját), van Angelino, aki ugyan kicsi, de (jó) játékos és – a Napoli elleni meccshez nagyon hasonló szituációban ismét – elképesztően beverte… Meg Cristante is bemutatta kivételesen jó fejjátékát (mellesleg nem érdemtelenül lett a meccs embere, a munka mennyisége és a minősége is kitűnő volt, ezt fejelte meg), meg persze az első gólt szerző Saelemaekers-ről se feledkezzünk meg.
Ha már szóba hoztam az iménti játékosokat, nemrégen jött ki egy összeállítás a Transfermarkt részéről, ami a Serie A játékperceit elemzi, ebben a két említett játékoson kívül Mancini és Svilar is elég előkelő helyen állnak a listán, ami ráadásul csak a taljánföldön lejátszott találkozókat tartalmazza, az Európa Ligával ezen a számok tovább növekednének (a Como ellen úgy érzem akár ketten is pihenőben részesülnek majd).
…Como Baby…
Most tehát nagy az összhang és a bizalom, játékos-edző-szurkoló és a labda között is, de egy kapcsolatban az eleje mindig színes és érdekes, még a látszólag nehezebb akadályok is könnyedén vehetőek (pl. Porto). Többen már kacér pillantásokat is vetettek a tabellára, de mi csak maradjunk józanok, a neheze csak most érkezik hozzánk.
Mindjárt jön is egy Como, akikről 1 hónapja még azt gondoltam, hogy rendes tulajai vannak, mert finanszírozzák Fabregas hobbiját (aki mellesleg az egyik tulajdonos, de csak kis részben), és vesznek nagyon jó játékosokat, miközben egy alsóházi (tehát abszolút nem kieső) kerettel próbál „nagy” focit játszva bennmaradni, tökéletesen sikertelenül. A Como játékát már korábban is többen dicsérték, de a helyzet az, hogy ezzel nem voltak sokkal beljebb… egészen 2 héttel ezelőttig. A rangadódömping közepette (év elejétől sorban: Lazio, Milan, Udinese, Atalanta, Bologna, Juventus, Fiorentina, Napoli, és most jövünk nekik mi, nem túl kegyes sorsolás) ugyanis hirtelen Fabregas megálmodta azt a felállást, ami oda tette az együttest, ahova igazából való: a középmezőny közepére!
Kihagyta Cutrone-t a kezdőből és egy hamis 9-essel felálló gárdát küldött a pályára, ahol a 4 védő mellett egy szorgalmas és határozott középpálya áll rendelkezésre, a lényeg pedig a széleken dől el. A középpálya hajlamos visszalépni és magára engedni az ellenfél kp-ját; a saját térfélen szerzett labdák után pedig az elöl több hellyel rendelkező, mozgékony és mindig megjátszható 4-es (Diao, Caqueret, Paz, és Strefezza) képes megteremteni a veszélyes szituációkat. Azzal, hogy a középsők visszalépnek a szélsők (különösen Diao) előtt megnyílik a lehetőség a kiugrásra.
A másik fegyver a magas letámadás, amivel komoly zavart képesek kelteni, és amely működése szintén nagyban köszönhető a téli érkezőknek: Caqueret mozgékony trequartista, aki Nico Paz helyett és mellett is képes játszani, egyszerre kreatív és védekezésben is jártas (még, ha nem is olyan jó, mint az argentin), Diao pedig félelmetesen gyors és remekül indul be.
Miért időzöm el hosszan itt? Mert a Como kerete és felépítése sokban hasonlít a csütörtökön jövő ellenfelünkre is: kreatív, jól egy-egyező szélsőkkel, agresszív, de nem olyan ügyes középpályával; gyakorlatilag középcsatármentes játékkal, melynek kulcsa egy csatárok mögött érkező játékos hatástalanítása lesz (a Como esetében Nico Paz, míg a Bilbaonál Sancet-nek hívják). Ez a könnyebbség Ranieri stábjának, mert az esetleges vasárnapi hibákat (mondjuk kissé érdekesnek tartom, hogy egyik csapatnak sem volt jelenése a kupában, mégis a hét utolsó napján kerül megrendezésre a találkozó, miközben egyedül az Inter érdekelt csak szerdán; mellesleg az Athletico szombat este lép pályára), még csütörtökig ki lehet küszöbölni. Még akkor is, ha a két kezdő csak 50-60% körüli egyezése lesz előre láthatóan.
És, habár mindenki tudja, hogy egyszer majd elmúlnak a szép pillanatok, és lesz ez még kutya nehéz, azért mindenki győzelmet vár a Como és az aktuális Európa Liga ellenfél ellen is. (Mellesleg, ha tartjuk azt a paramétert, hogy a bajnokságban minden visszavágós ellenfelünkkel szemben – ha lehetséges – javítunk egy eredménnyel, akkor egy döntetlen várható a lefújáskor. Ezzel a módszerrel egyébként már 6 ponttal többet hoztunk, mint ősszel.)
Hiszen…
You know that it would be untrue/
You know that I would be a liar/
If I was to say to /
Girl, we couldn’t get much higher…
Vasárnap 18:00 Roma – Como (Match 4, stream, és az Olimpico)
Come on Baby, light my fire!