Nem áll meg a Roma tavaszi menetelése, miután Velencében egy erősen felejthető találkozón behúztuk a győzelmet, most – gyakorolva az idegenbeli találkozókat – Portóba, a legendás Estadio di Dragaoban (aminek a hangulata azért nem közelíti meg az Olimpicot – by Mile Svilar) lépünk pályára csütörtökön Európa Liga Play-off találkozón. Írásunk elsősorban ennek felvezetője, de egy kicsit már sorozat kitekintő is.
Érdemes előbb azonban lezárni a közelmúltat: Venezia – Roma 0-1, Dybala büntetőből elért találatával. A legjobb lenne ennyit említeni csak erről a találkozóról, amellett, hogy lehetne jó pár kifogást találni erre a teljesítményre: a vasárnap déli meccsek általában alacsonyabb színvonalúak, az időjárás nem volt épp kegyes, vagy a hármas terhelés miatti pihentetés és összeszokatlanság stb. Mindenesetre szomorú volt látni, hogy a 11-esen kívül nem sok lehetőségünk akadt a gólszerzésre (0,71 – 0,85 arányú a büntető nélküli XG mutatóval, csak kicsivel veszélyesebbek játék, mint a hazaiaké), nem volt igazán periódus, amit meg tudtunk volna nyomni (kivéve talán az első félidő második felét), és alapvetően a mérkőzés dinamikáját is inkább a hazaiak alakították.
Kissé csalódás volt, hogy nem vette senki hátára a csapatot. Örömteli volt viszont Gourna-Douath (a továbbiakban csak GD) bemutatkozása, akit Ranieri fontos pozícióba dobott be a mély vízbe, és jó fizikai felépítésének köszönhetően meg is állta a helyét: ugyan messze volt a meccs legjobbjától, de 28 érintése, 2 jó hosszú labdája, valamint 5 megnyert és 2 elvesztett párharca egyáltalán nem volt rossz, főleg Cristanteval összehasonlítva. A mi Bryanünk többet vett részt a játékban (43 érintés, 2 jó hosszú labda, de a 7-ből, ez a franciának 3-ból sikerült!), és sok ütközést is vállalt (6 megnyert és 13 elvesztett párharc) de a minőség nagyon hiányzott mindkettőből. Mindenesetre GD a hátrébb húzódó védekező kp szerepkörében egyértelműen Paredes posztriválisának érkezett, amiből az argentin év végén távozása szinte biztosra vehető.
A bajnokság állására is rápillantva: a héten csak a Fiorentina hibázott közvetlenül előttünk lévőkből, így a 4. hely továbbra is 11 pontra, az 5. pedig „csak” 8-ra van. Az utóbbi különösen csábító, de mielőtt nagyon belelovaljuk magunkat hoztam kis összehasonlításokat: tavaly 68 pontot ért el ezen poszton a Bologna, előtte 64-et az Atalanta, korábban pedig ugyanennyit a Lazio (ekkor még nem értek Bajnokok Ligáját ezek a helyek). Tehát minimum 64, de inkább 66 egységre lenne szükség eme bravúr eléréséhez. Ehhez a továbbiakban még 32 pont szükségeltetik, ami 10 győzelmet 2 döntetlent és 2 vereséget jelentene… Mindenki döntse el, ezt mennyire tartja reálisnak.
Egy szép pályafutás lezárása?
Térjünk most át a fő mondani valónkra. A Porto elleni párharcainknak már múltja van, és sajnos Ranierinek kell kiküszöbölnie azokat a fájó vereségeket, melyekbe a portugálok ellen belefutottunk: 2016-ban Bajnokok Ligája selejtezőn vérzett el Spalletti Romája egy hazai 0-3-mal; míg 2019-ben már BL nyolcaddöntőben estünk ki az épp most „legyőzött” Di Francescoval, egy hosszabbításos portugál visszavágón. A közös mind a kettőben, hogy erős bírói ítéletek sújtottak minket: első alkalommal De Rossi és Emerson vált ki egyből pirossal, míg a másodikon Florenzi véleményes lerántására adtak büntetőt a hosszabbítás 116. percében. A múltból összegezve, azt mondhatjuk, hogy a párharc egyik sorsdöntő mozzanata a bíróküldés lesz/van (a német Stieler sporttárs vezeti majd az első találkozónkat, egyébként a múltkori botrányos kettőn a török Cakir és a lengyel Marciniak kapták ezen a lehetőségeket, mind a kettő szerintem egy roppant feleslegesen sztárolt, hibát-hibára halmozó játékvezető volt).
Claudio mester biztosan nem értene egyet velem, hogy a múltbéli eredményekből igyekezem valami konklúziót kihámozni, és nem az aktuális mérkőzéssel foglalkozom, de egyrészt én nem tehetek innen többet a Roma továbbjutásáért, másrészt azt hiszem, ami többször is megtörténik, az több puszta véletlennél. Főleg, ha olyan szép hosszú (és tulajdonképpen eredményes) pályafutást vizsgálhatunk, mint Ranierinél, melynek ki-ki párharcait elemezzük most a különböző kupákban, hátha rálelünk bizonyos törvényszerűségekre.
Az első 10 éve Mesterünk pályafutásának tulajdonképpen legeredményesebb időszaka, 2 hazai kupagyőzelem (ebből a Valenciával elért kifejezetten nagy siker, ahol elkalapálták a sorba a három nagy ellenfelet), és egy megnyert olasz szuperkupa. Ha nem is rárúgta az ajtót az európai futballéletre, de egy elismert szakemberré lépett elő, akit külföldi csapatok is keresnek.
Mégpedig olyan együttesek, akik szeretnék nemzetközi szinten is megmutatni magukat, igaz nem a legelitebbek, de például a Chelsea felépítésekor Ranieri tette le Abramovic-nak az alapokat (mellesleg Jose Mourinhonak), és egyébként is jellemzően a felépítés időszakára hozták őt (kivéve valenciai második regnálása). Érdekesség, hogy a legrangosabb kupáját (egyben az egyetlen nemzetközi trófeáját), a UEFA Szuperkupa győzelmet egy elég pocsék szezon kezdetén nyerte el a Valencia csapatával. Ennek kapcsán joggal érezheti, hogy keveset tett ezért a győzelemért. Viszont továbbra is olyan együttesek keresték, akik nem a bajnoki címért küzdöttek, de akik rendszeresen megjelentek az európai kupaporondon (bekerült a Parma is, de az igazság az, hogy ott a szezon közben vette át az együttest, és 2 meccs jutott neki a Play-off körben).
Pályafutása utolsó 10 évében viszont megértek a tapasztalatai. 2009-10-ben kis híján velünk ért el bajnoki címet, majd végül a Leicester City élén sikerült is neki a még hangosabb bravúr. Viszont fontos kiemelni, ezek az eredmények mind a bajnokságra korlátozódtak. A Chelsea BL elődöntője, vagy a mi kupadöntőnk mellett sosem került közel ahhoz, hogy egy párharcokra épülő kiírás trófeáját magasba emeljen. Üde színfolt a Cagliari legutóbbi menetelése, a Monacoval játszott elődöntő, de az igazság az, hogy inkább kellemetlen és váratlan fiaskók kísérték Ranieri pályafutását. Nem túl jó kilátások, egy Porto elleni kupameccsre…
Veterán harcosok kerete
Éppen ellenkező utat járt be csapatunk az elmúlt időszakban. Tulajdonképpen Fonseca regnálása óta elmondható, hogy a csapat nemzetközi szinten – ha nem is játszik jobban – eredményesebb. Ez Mourinho kinevezésével tovább erősödött, aminek az lett a következménye, hogy 4 év alatt játszottunk 3 Európa Liga elődöntő párharcot, egy döntőt, és nyertünk egy Konferencia Ligát.
Ez a számok nyelvén azt jelenti, hogy 217 mérkőzésen léptünk pályára, ami sokkal több, mint bármely más olasz együttesnek az elmúlt időszakban: Napoli 196, Lazio 197, Atalanta 199, Juventus és Fiorentina 203, Milan 205, Inter 206 találkozót teljesített ezen intervallum alatt. (A Napolinál 21 meccsel, ami több, mint egy teljes fél szezon! Ez döbbenetesen sok.) Persze lehet azt mondani, hogy a keret sokat változott, ami igaz is, de 4-en már a kezdetektől itt vannak, az EL döntőről pedig 9-en is tudnak sztorizni a jelenlegi keret tagjainak.
Mindezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy egyrészt nem volt csoda, hogy most nagyon nehezen szedte össze magát a csapat (én többek között ezért sem várok briliáns játékot egy Venezia ellen), másrészt viszont eddig az volt a jellemző, hogy ez az együttes a nemzetközi kupákban bekapcsolt, és kettőzött koncentrációval ugrik neki ellenfeleinek, akiket nem ver agyon, csak valahogy meg.
Tehát kettős hatás érvényesül: Ranieri nyugodt stílusa, (amely inkább hátráltató volt a párharcok esetében) és az extra koncentrációs képesség az egyenes kieséses párharcok alatt, játékosai részéről.
Mindkettőre igencsak szükség lesz a Porto ellen. Igaz, ők is „gyenge” szezont futnak (ezt úgy érteni az ő szintjükön gyenge; jelenleg 3. helyen állnak a portugál bajnokságban), de újdonsült, fiatal argentin edzőjükkel (Martín Anselmi) éppen most próbálják felépíteni játékuk új arculatát. Év elején ugyanis Vítor Bruno irányította az együttest, akit a zsinórban két(!) elszenvedett vereség után állították fel (ekkor a csapat 13 nyert meccs mellett 1 döntetlent és 2 zakót számlálva épphogy lecsúszott a 2. helyről). Azóta 3 mérkőzésen 3 döntetlenre futotta, illetve egy sokat érő EL siker is „becsúszott” (utolsó fordulóban a Maccabi Haifa ellen). Mindenesetre Anselmi eredményessége még messze elmarad a várttól, és reméljük nem ellenünk fordul át a szezonjuk.
Végezetül a felállásokról. Náluk távozott télen Nico Gonzalez (Manchester City) és Galeno (Al Ahli), összesen 110 millió euróért, azonban sokkal gyengébbek nem lettek. Egyrészt, mert érkezett két dél-amerikai tehetség (a 19 éves brazil William Gomes, illetve a szintén tini argentin Tomas Perez), másrészt mert a csapat így is elég erősnek számított (a keret becsült értéke 303 millió, szemben a mi 284-kel szemben, tehát nem mi számítunk a párharc esélyesének).
Akárhogy is, ez a Porto most fogható, ha esetleg továbblépnék (sok feltételes óhajtással), akkor a Lazio – Athletic Bilbao kettős valamelyikével kellene megküzdenünk. Mondanom sem kell, egy városi rivális elleni oda-visszavágós továbbjutás azt hiszem akkor is megkoronázná Ranieri pályafutását, ha a végén nem is emelhetne fel trófeát… De, Ranierinek igaza van. A következő meccsel kell foglalkozni.
Porto FC – AS Roma 21:00-kor!