Egy kissé ijesztő jelenség figyelhető meg csapatunknál, mely egyelőre megmagyarázhatatlan, de tény: 2024. április 25-e óta nem nyertünk tétmérkőzést idegenben! Akkor, azon a bizonyos fél órás küzdelmen, az utolsó pillanatos fejessel sikerült elhozni a három pontot Udinéből (ha egy teljesen lejátszott meccset keresünk, akkor a hónap elején Milánóban arattunk diadalt az EL negyeddöntőben). Ez még úgy is igen bizarr, hogy természetesen volt nyári szünetünk, volt egy tavalyi elfáradás, egy lapos kezdés, majd egy még kilátástalanabb folytatás.
Hogy számokba is lássuk: ez majdnem 9 hónap (tehát, akik Cristante fejesgólja mámorában estek neki az asszonynak, azok most már nagyon várják, nem csak azt az idegenbeli sikert…), azaz 39 hét, ami 273 nap! Meccseket illetően: 17 találkozó (10 döntetlen és 7 vereség) ez majdnem egy odavágóra való, természetesen nem mind a bajnokságból (akad 4 Európa Liga találkozó, ezek között 3 döntetlen a Leverkusennel, a Tottenhammal, és a Saint-Gilloise-val, és kikaptunk messze a leggyengébbtől, az Elfsborgtól). Idén csak egyetlen csapat tudott alulmúlni minket a bajnokságban, ebben a kategóriában: a Venezia mindösszesen 4 döntetlennel rendelkezik (most szereztek egyet, szóval nagyon jönnek fel ránk; nekünk 6 pontunk van)
A meccsek forgatókönyve rejtélyesen hasonló volt, mint egy klasszikus Scooby Doo epizód: jókedvűen leszálltunk a buszról, majd szembe jött egy ocsmány rossz arcú egyén, mi teljesen bepánikoltunk és elkezdtünk fel-le szaladgálni. Azzal a komoly különbséggel, hogy nem a meccs végén derült ki, hogy azok a szörnyek is emberek, hanem csak a legközelebbi fordulóban, amikor nem mi voltunk az ellenfél…
Jogos elvárás tehát – még ha nem is olyan rohadt fontos – ezt a dolgot rövid időn belül rendezni. A héten pedig két alkalom is lesz erre: egy EL meccs és egy udinei kiruccanás, nem különös véletlen ez? Ugye, hogy…
Szerencsére reményeink sem csak olyan kincstáriak lehetnek, vagy csupán légből kapott optimizmus. A Genova ellen sikerült bizonyítani, hogy mentálisan tényleg stabilabbakká váltunk. Ellenfelünk egy masszív, feltörekvő gárda volt Vieira kezei alatt (a kiesőzóna közvetlen közeléből, egészen a középmezőnyig hozta fel őket; 3 győzelemmel, és 4 döntetlennel, valamint egy Napoli elleni vereséggel). Ami talán még fontosabb: 0,62 gólon tartották az ellenfeleket, ennek a csapatnak tehát kutyanehéz gólt rúgni (mi 1,09-el állunk Ranierivel a kapott gólokat illetően), tehát, amikor ez a csapat gólt szerez, akkor nagy valószínűséggel pontot is kap.
Ennek megfelelően indultunk neki a találkozónak és uraltuk is a meccset, de kétségtelen, hogy nem záporoztak a lövések ellenfelünk kapujára. Majd egy Miretti helyzetecske után Pellegrini kapott nagyszerű labdát Saelemaekers-től, de csak kapura sodorni tudta azt. Leali bravúrral védett, a kipattanóra azonban Dovbyk érkezett. Az ukrán játéka mostanában elég gyengének, vagy jóindulattal közepesnek mondható, viszont azt meg kell hagyni a klasszikus középcsatár megmozdulások a vérében vannak. A felpasszolt labdákat szépen le tudja készíteni, és tudja hova kell helyezkedni a 16-os belül. Nem tudom, hogy az olyan dolgokat, mint labdaügyesség, labdatartás, váratlan megmozdulások fejleszthetőek-e komolyan még az ő esetében? Én mindenesetre nem vagyok elégedetlen vele, mert elvégzi a munkáját, és hatékony befejező is (ellentétben mondjuk Abrahammal, Somurodovval, vagy Belottival), ha a többiek tudnának extra teljesítménnyel előrukkolni, akkor ő is jobban nézne ki a pályán (na, nem kinézetre).
Folytatva a mérkőzést, ekkor hátra is dőlhettünk volna: megint megvan egy meccs otthon. Talán a csapat is kicsit így lehetett vele, mert ekkor a Genova fokozta a tempót és egyenlített is. Egy saját nevelésű kissrácra rúgták a szögletet, ami minket – főleg Pellegrinit – alaposan meglepett. Masini góllal ünnepelte első kezdő tizenegyét, mi meg kezdhettünk mindent elölről.
A második félidőre jött is a most már szokásosan indiszponált Pellegrini helyett El Shaarawy, aki új lendületet hozott. Innentől jellemzően a bal oldalról alakítottunk ki veszélyes akciókat, és innen jött az ElSha gól is. Vieira próbált reagálni erre a nyomásra, de a Thorsby helyett beálló Ekhator és a Zanoli helyett bejövő Venturino sem képviselt magasabb minőséget a védekezésben és zavarkeltésben (mindketten a jobb oldalukon játszottak). Így megint erről a szélről bontva Kone adott középre, amiből Leali végül összekapkodott egy öngólt. A meccs érdemi része lezárult.
A tabellával továbbra sem érdemes foglalkozni, de legalább a legrosszabbon úgy tűnik túl vagyunk. További nagy elvárások nincsenek a szezonban: jussunk minél tovább a kupákban, nyerjünk idegenbeli meccset, és a városi derby visszavágóját. Az első kettőhöz az AZ Alkmaar elleni hollandiai kirándulás éppen megfelelő is.
A vendéglátó egyesületről az új lebonyolítás következtében kevés képünk lehet, mivel a Eredvisie nem kifejezetten elérhető bajnokság, és azért jóval alacsonyabb színvonalú, mint a Serie A, az EL-ben meg nehéz statokra támaszkodni, tekintve, hogy kiszámíthatatlan ki-kivel és hol lép pályára (pl. az AZ-et a bajnokságban kb. ugyanannyi pontot szerzett otthoni környezetben, mint idegenben 16, és 18; míg az El-ben 1 pont mindössze vendégként, és 7 hazai meccsekről, ami jelentős különbség). No, persze nem valószínű, hogy nagyon meg kellene ijedni tőlük, a keretük 78 milliósra értékelik (a mi 267 milliónkkal szemben), amiből nyilván nem feltétlenül érdemes kiindulni.
A legpiacképesebb emberük talán Ruben van Bommel, aki a méltán népszerű és közkedvelt Mark van Bommel fia. De van itt nekünk Koopmeiners is, ő Teun a most már zebracsíkos, volt Atalanta játékos öccse. Nagy nevek tehát vannak, de ettől sem kell, hogy összerosáljuk magunkat.
Ahogy valószínűleg a játékuktól sem kell. Holland csapat lévén szeret agresszív lenni (még hazája viszonylataiban is): 10,5 szabálytalanság meccsenként a bajnokságban, 33 sárgalappal, és 2 pirossal, mintha egy alsóházas csapat számai lennének (összehasonlításképp a PSV 8,1; a Feyenoord 8,3; az Ajax 9,8 faulttal állnak előttük, nem csak ezen a téren). Az EL-ben meg még ennél is nagyobb favágók: 14,5-lel a harmincadikak a listán! Ezekből 14 sárga és 2 pirosuk is összejött már, szóval úgy tűnik nem szokták díjazni a keménykedésüket, őket ez meg nem különösebben érdekli.
Azonban ez a szemlélet sokszor vezetett már eredményre: 16 nagy helyzetet hoztak össze 6 meccsen, lőttek belőle 9 gólt (10,6 várható góllal), ami egy jó középmezőnyre elegendő az EL-ben. Viszont viszonylag sok gólt is kapnak (ez is 9). Jellemző, hogy ez a felvállalt letámadás és kemény labdaszerzésre való törekvés a sík németalföldi környezetben nagyon eredményes (az Eredvisie mezőnyében a dobogó alsó fokán állnak szerelések tekintetében, 11,6-tal, megelőzve az említett csapatok mindegyikét), míg Európában ez inkább a visszájára fordul (mindössze 10,3; ami a teljes mezőnyben csak 27. pozícióra jó), ami vagy szabálytalansággal végződik, vagy az ellenfelek kerülnek könnyű helyzetbe.
Végül érdemes beszélni még a környezetről. Az AFAS csupán egy 17 ezres stadion, ami azonban minden héten tele van lelkes rajongókkal, akik azonban akárcsak az AZ Alkmaar nem verhetetlenek. Egy éve járta be a világhálót azon felvételek, amikor 2 megtermett West Ham szurkoló egyedül állja útját a komplett B középnek, akik szerettek volna a vendégek szektorába nyomulni.
Szóval nem kell mindentől rettegni, vagy megzavarodni egy kis nehézségtől. Ez a csapat nagyon is verhető és az igazság az, hogy nekünk verni is kell őket!
Az Alkmaar – AS Roma ma 18:45-től az RTL+-on, vagy mindenféle streamen.