Amikor az ember egy igazi verhetetlen mesteredzőre gondol, akkor legkevésbé sem egy joviális öregúr jelenik meg a szemei előtt. Nem egy Claudio Ranieri, aki mindig úriember módjára igyekszik korrekt lenni, mind csapatával, mind a sajtóval, mind az ellenféllel – és úgy en bloc mindenkivel – szemben. A helyzet azonban az, hogy mégis Claudio Ranieri a legyőzhetetlen a Lazio számára, immáron 5. alkalommal!
Én komolyan hiszek abban, hogy ami 3-szor, vagy 4-szer megtörténik, az már erős törvényszerűség, nem csupán a véletlen terméke (nem elengedve, persze, hogy a Ranieri Derby-ken helyenként nem álltunk csínján Fortuna segítségével sem). Amikor azonban a Mestert általában faggatják az okokról (vagy általánosabb újságírói felvetésre, a „titokról”), akkor ő ezt mindig kissé nevetve elhárítja; mondván: „nincs itt semmi titok kérem!”
Ha nem is ennek feltárása a cél, de mégis jöjjön ennek az 5 meccsnek a rövid története.
1. felvonás: Az a bizonyos év (2009. december 6. Roma-Lazio 1-0)
Ranieri első 4 találkozója az első római regnáláshoz köthető, tehát abban a 2009-10-es szezonban kezdődött a sorozata, amikor Spallettitől két mérkőzés után vette át a csapatot és végül kis híján bajnoki címig és kupagyőzelemig vezette azt. Miklós-napon a 15. fordulóban feszült egymásnak a város két fele, a mi pályaválasztásunk mellett. Akkor már nagyjából kiheverve a kezdeti hullámvölgyeket a 6. helyen vártuk az összecsapást 21 szerzett ponttal; míg a Lazio éppen ellenkezőleg: 2 győzelem után masszív hullámvölgybe került, és 12 nyeretlen meccsel zsinórban a 15. pozícióban már a kiesés elleni harccal nézett szembe (13 pont). Ballardini mester felé a bizalom azonban töretlen maradt (egészen a 23. fordulóig, amikor is a vonal alá csúsztak), itt volt a nagy lehetőség tehát, hogy fordítsanak a szezonjukon.
Ilyen körülmények között azt lehetne várni, hogy a Roma magabiztosan behúzta a meccset. Mennyire nem volt így! Ifjúkorom klasszikus rangadója (valamiért úgy emlékszem minden összecsapás hasonló volt a nagyokkal): sok feszültséggel, keménységgel és nagyon kevés helyzettel. A mérkőzés legnagyobb ziccere a Lazio előtt adódott: Cassetti röviden adta vissza Burdisso-nak a labdát, amire Zarate csapott le, lőtt belőle egy kapufát, a visszapattanó meg éppen Mauri elé került, aki 12 méterről lőtt egy keményet, amit Julio Sergio földöntúli bravúrral hárított!
Ezután kicsit megráztuk magunkat (volt egy remek Perrotta fejes, Muslera extrát védett), és jött a gól is: a 79. percben Vucinic nézett be középre és a második hullámban érkező, mit érkező? Ácsorgó Cassettit nézte ki magának, aki csizmaszárral védhetetlenül pattintotta le a hosszú sarokba a labdát, hogy aztán az egyik legmulatságosabb gólörömöt produkálja. Mellesleg a jó öreg Marco csereként jött be, mert Mexes még a félidő elején megsérült. Érdekes 4 védős felállásban a Riise-Juan-Mexés-Burdisso hátsó alakzattal kezdtünk, mutatva azt Ranieri mennyire is a stabilitásra játszott, a Lazio 5 klasszikus védőjével szemben (Kolarov-Lichtsteiner kettőssel a szélen), nem csoda, ha nem záporoztak a helyzetek.
A mérkőzés krónikájához még hozzátartozik Pizarro kiállítása, akit egyből pirossal szórtak ki a 88. percben, de ez már nem befolyásolt semmit.
2. felvonás: A hihetetlen meccs (2010. március 18. Lazio-Roma 1-2)
Amikor elkezdtem utánajárni Ranieri derby-történetének az eredmények láttán beugrottak a győztes gólok (és a nagyobb helyzetek is). Azonban, volt egy meccs, ami még a keresgélés előtt is eszembe jutott. Ez kétséget kizáróan Claudio mester Nagybetűs Derby-je!
Ez a rangadó abban is különleges volt, hogy ekkor kezdtük meg először a bajnokságot az első helyen (az Atalanta legyőzése után 71 ponttal), miközben a Lazio kicsit egyenesbe jött: Edy Reja ült le a kispadra, aki tényleg összeszedte a gárdát: 5 meccse voltak veretlenek (3 győzelem 2 döntetlen), 37 pontjukkal pedig már nem valószínű, hogy a vonal alá kerülnek (a végén tovább javítva 12. helyre jöttek be). Így ezen a meccsen csak egyetlen csapatnak volt veszíteni valója!
Az előző találkozóhoz képest télen érkezett hozzánk kölcsönbe Luca Toni a Bayernből, aki bekerült az alapcsapatba, illetve Cassetti ezúttal a kezdőben kapott helyet (megint csak Mexés helyett). A másik oldalon meg egy magabiztosabb és felkészültebb csirkehad állt velünk szemben, Rocchi vezetésével.
Az első játékrész leginkább rossz volt. A Lazio a semmiből vezetést szerzett, egy Rocchi góllal (Burdisso alaposan elnézte azt az egy embert). Mi gyakorlatilag csak felívelésekkel próbáltunk valami érdemit bemutatni: elöl Toni és Totti egymás mellett (az egyik leteszi, a másik megjátssza), míg a bal szélen Vucinic várta a kiugrási lehetőségeket. Ez az alapjátékunk azonban tökéletes csődöt mondott: felkészültek a montenegróira is, a két középső embert pedig mindig szorosan és keményen őrizték/bántalmazták (amire éppen szükség volt). Feléptett támadásunk, de még tisztességes labdatartásunk sem volt.
Így indokolt volt Totti lehozatala, az látszott, hogy fásult és nem jön hátra labdákért, nem megjátszható. A másik legendás csere DDR-é. Ezt egyrészt a taktika is indokolhatta, (Daniele túl sok hosszú labdával próbálkozott) de sokkal inkább mentális problémák. A félidő végén ugyanis De Rossi olyan Paredes-es becsúszást tolt, ami 1-0-nál okos, 0-1-nél viszont aggályos. Aztán mindketten feszült arccal ülték végig a második játékrészt.
Bejött Taddei és Ménez, és mindkét csere majdnem tökéletesre sikeredett. A brazillal a szélek felé igyekeztünk tolni a játékot, a francia pedig mindig nagyon jó volt a felállt védelemmel szembeni rágyorsításokkal. Ez volt az első fordulópont.
A második a büntető. Kolarov hagyta ott Taddeit, majd esett be a 16-os belülre Cassetti mellett. „Kissé” véleményes, de mégis 11-es. Julio Sergio azonban nem mozdult el, és Floccari elkövette azt a szívességet, hogy belerúgta.
Innen már mi irányítottuk a meccset: Taddei is összehozott egy nagyon hasonlóan véleményes – de legalább a büntető területen belüli – 11-est, amit Vucinic bevert az 53. percben. Majd Ménez szólója utáni jó helyről járó szabadrúgást is bevágta!
Ezután maradt ugyanaz a vagdalkozás, ami igazából az első félidőben is volt. Ledesma még kibulizott magának egy piroslapot. Ezután már csak ünneplés volt hátra, amit érdemes volt kiélvezni, mert olyan sokáig nem tartott – sajnos.
3. felvonás: A büntetők derbyje (2010. november 7. Lazio – Roma 0-2)
Egy évvel később egy kicsivel korábban a 10. játéknapon rendezték meg a városi derbyt. A mi pozíciónk hasonló volt a 2009-es első meccshez képest: elrontottuk a rajtot és most 11 ponttal csak a 9. helyen kerestük magunkat. Míg kispajtásaink nyakukba kapták a lábukat, és a tavalyi fiaskó után ezúttal az első helyen álltak (22 pont)! Reja valóban jó munkát végzett és már azt érezhették, hogy futnak majd egy olyan szezont, mint a mi egy évvel ezelőtt (kis cukipofák).
Ranieri valahogy talán nem tudta motiválni a csapatot. Bevallom ma sem tudom az okát, hogy az előző év fantasztikus teljesítménye után, hogy tudott Claudio mester megbukni nálunk? Pláne ilyen gyorsan (a 26. fordulóban állítottál fel, amikor végre felküzdöttük a dobogó közelébe magunkat, majd jött 4 rossz meccs, köztük a Genova elleni idegenbeli, amikor 3-0-s előnyről kaptunk ki). A keretben jelentéktelen változás történt – tekintve, hogy a Sensi-éra vége nem a briliáns mercatokról szólt – érkezett Marco Borriello kölcsönben, és a lelkes Simplicio, ingyen Palermoból.
A mérkőzés már az előző fordulóban elkezdődött, ugyanis a Lecce elleni hazai meccsen Oliviera felrúgta Tottit (mellesleg gólpasszt adott előtte), aki felpattanva számonkérte az uruguayit, amire Gervasoni felmutatott kettő piros lapot. Ez önmagában is érthetetlen lenne, de egy városi derby előtt kifejezetten szemétségnek is számított.
A feladat tehát ugyanaz volt, mint tavaly: Totti nélkül kell megnyerni a meccset. Ez a felháborító ítélet aztán némi kihatással is lehetett a mérkőzésre is, amely még a római városi rangadókhoz képest is elég élesre sikeredett. Az első félidő meglepően mozgalmas volt, és kevésbé durva: volt helyzete Rocchinak, Hernanes-nek (ő friss igazolása a Lazionak), Borriellonak, és Perrottanak is, de inkább biztonságra való törekvés volt a fő cél.
A második félidő aztán már kevesebb játékot hozott, annál több feszültséget. Az 50. percben Simplicio lőtt kapura Lichtsteiner kézzel belekapott, Borriello meg valahogy begyömöszölte a büntetőt. A Lazio nagyobb sebességre kapcsolt, és képesek voltak helyzetekig is eljutni: Hernanes ziccert hibázott, Foggia szétrúgta a kapufát, Maurit pedig a kapu előtt megfoga Riise, amiért Morganti játékvezető nem adott büntetőt (én azt gondolom nem volt az, de azt is gondolom, csak a Totti-affér miatt nem kapták meg).
Nálunk egy Simplicio kapufa volt a nagy helyzet, majd a csereként beálló Baptista összeszedett még egy büntetőt (87. perc), amit Vucinic ezúttal simán értékesített. Ezután meglepő volt, hogy a kiállítás sorsára senki nem jutott (összesen 7 sárgát osztottak ki), a Lazio feladta a küzdelmet.
A meccs következménye, hogy lecsúsztak az élről, majd év végére szépen lassan az 5. helyre értek le, 66 pontot gyűjtve. A mi szezonunk ezúttal nem volt annyira érzelemdús (vagy negatív értelemben lehet), Ranieri elküldése után Vincenzo Montella ült le a kispadukra (nahát, nahát), végül fikarcnyit sem változva a 6. helyre értünk be vele (viszont a Lazio elleni visszavágót legalább ő is behúzta).
4. felvonás: Egy elfeledett kupatalálkozó (2010. január 19. Roma – Lazio 2-1)
Ranieri mester sokáig utolsó megmérettetése a kék riválisainkkal egy kupamérkőzés volt, mégpedig egy Coppa Italia nyolcaddöntő. Bevallom erre emlékeztem a legkevésbé, és a két évvel későbbi döntő tovább halványítja a kupában játszott meccsek emlékét, ahol azért olyan sűrűn nem csap össze a két gárda egymással.
Ez az eset még januárban történt. Mi éppen elég jó formába lendültünk (decemberben 2 győzelem 1 döntetlen; januárban 2 győzelem 1 vereség), míg a Lazio egyre hektikusabbá vált (2 gy, 1 v még év végén, 1-1 győzelem-döntetlen-vereség az év elején), nagyjából ugyanolyan eredménysorral egy kiegyenlített meccsre lehetett számítani.
Ami meglepő: Ranieri mester elég tartalékosan küldte pályára a csapatot. A padon ült Vucinic – Ménez – Taddei – Perrotta is. Míg Totti a keretben sem volt, mivel az egy évvel azelőtti kupadöntőben felrúgta Balotellit (azt hiszem erre emlékszünk), szóval ismét a Capitano nélkül vágtunk neki ennek a meccsnek.
A Lazio erősebb összeállítással kezdett, ennek megfelelően nagyobb nyomást is gyakorolt ránk, végig nekik voltak helyzeteik. Az első félidő legérdekesebb momentuma azonban az volt, amikor Radu simán fejbe rúgta Burdissot (ne tévesszen meg senkit a dolog, mindketten álltak a vonal mellett, igaz a labda valahol kettejük között pattogott), ehhez képest a román megúszta egy laza sárgával.
Nem véletlen, hogy a második félidőre Ranieri cserélt: bejött Vucinic és Ménez, Adriano (Istenem, miért?) és Greco helyett. Majd rögtön Riise beadása után Lichtsteiner kezezik (úgy látszik ennek a fiúnak ez volt a hobbija), Borriello meg ezúttal simán berúgja a büntetőt.
A vezetés után azonban azonnal egyenlített a Lazio, szintén büntetőből (biztos gyakorolták, hogy most ment nekik). Majd jött a mérkőzést eldöntő pillanat: Ménez valamiért nekirohan labdával 5 Lazio játékosnak, elveszik tőle, de a lepattanó Simpliciohoz kerül, aki begurítja azt, mindeközben Biava egy kis mókát csempészve a meccsbe bezuhan a kapuba. A kis brazilra roppant szívesen emlékszem, elég későn került hozzánk, de mindig mosolygós és lelkesnek tűnt, meggyőződésem, hogy ő volt az egyik kulcsa annak a szezonnak (viszont akkor már 30 volt, hosszú távon nehéz lett volna számítani rá).
5. felvonás: A visszatérés (2025. 01. 05. Roma – Lazio 2-0)
Claudio Ranieri visszatért, immáron a városi derbyk terén is. Vasárnap ismét esti mérkőzésként rendezték meg a Derby della Capitale-t (akárcsak Ranieri edzősködése alatt, úgy látszik megvárták ezzel a Mestert), reméljük ezután is marad ez a szokás (annyi balhé talán nem volt).
Az előzményekről ezúttal kevesebbet írok, mivel mindenki ismeri a Lazio és a Roma jelenlegi szezonját, tehát tudjuk milyen érzelmi állapotban találta ezt a két csapatot ez a késői odavágó. Azt azonban láttuk, hogy Ranieri addig minden meccse más alapszituációban történt: volt itt túlteljesítő Roma, rossz Lazio, és fordítva. Volt azonos szinten álló párharc is, ami azonban közös: nehezen, de mindegyik meccset behúztuk. Mostanáig.
Most ugyanis habkönnyű győzelmet arattunk. Nem egy talált góllal a végén, nem egy birkózós meccsen büntetővel, hanem nagyon tudatosan felépítve lekontráztuk őket és 17 perc alatt eldöntöttük a meccset! (Hogy aztán simán menedzseljük is azt, én egyedül a második félidő elején izgultam igazán.)
A nagy különbség a Capitanonk is. Annyiban érdemes volt végig túrni a meccstörténelmet, hogy lássuk mennyire megviseli egy római kötődésű futballistát a városi derby (pláne eredmény kényszerben). Ehhez képest a Ranieri most nemhogy kivonta volna Pellegrinit, hanem éppen ellenkezőleg! Az embernek olyan érzése volt, mintha Lorenzo csak erre a meccsre készült volna egész szezonban (mint a Kinder reklám dínojelmezes gyereke). Az a Pellegrini, aki eddig képtelen volt értelmes teljesítményre bármelyik meccsen (fásult, kiszámítható, erőtlen), kimegy csapatkapitányként és megcsinál egy olyan cselt, amire senki nem számított; lő egy olyat, amit csak a legjobbak tudnak! Az ember, aki egy lelki roncs, itt úgy néz ki, mintha kötélből lennének az idegei!
Ranieri tud valamit. Lehet ő sem tudja mit (ezt egyébként kétlem), de ez mégis így van. Egyben biztos vagyok: nem lesz még egy olyan trénerünk, aki képes lenne erre a sorozatra! Idén (én tovább nem számolok már vele) – ha csak az Európa Ligában valahogy, esetleg a kupában, de akkor oda-vissza – valószínűleg már csak egyszer találkozunk a városi riválisunkkal, akik mindent el fognak követni, hogy megtörjék Claudio mester győztes szériáját! Én azonban nem tartok ettől… valószínűleg ő sem.
Forza Roma
Ui: hosszúra nyúlt a visszaemlékezés. Technikai infó: vasárnap Bologna-Roma 18:00-kor, visszavághatunk Juric elvesztéséért (irónia, de azért verjük meg őket). A Match 4 vagy mi adja (meg a NET+ de az mindent). Italiano-ék szépen összekapták magukat van bőven esélyük egy újabb európai kupaőszre, ha már az idei gyorsan végetért nekik.