Nem vagyok az a típus, aki felül az értelmetlennek tűnő hagyományoknak, mint amilyen a tequila-ivás rituáléja (fiatalabb korunkban kitaláltuk, hogy pálinkával is kellene hasonló. Pl. töpörtyűvel bekenem a kéztövemet, majd lenyalom a zsírt, aztán lehúzom a páleszt és beleharapok egy nagy fej vöröshagymába, istenien hangzik, majd egyszer ki is próbálom), vagy a turisztikai majomságok. Én nem fogdostam meg Hadik lóf*-át a Várban, nem tapiztam Júlia csöcseit a veronai kamuházban, és nem dobálok eurocentet a Trevi-kútba se!
Most ezt nehéz is lenne megtenni, mert megint felújítják, így szép hosszú sorba állnak az emberek, hogy megtekintsék a „nem szökőkutat” és ha van kedvük, akkor dobálnak a kút előtt felállított gyerek fürdőkádba is, ja és persze élőzhetnek is mind erről. Hogy miért teszik? Talán mert mindenki ezt csinálja; talán megszokásból, amikor még valóban teljes pompájában élvezhettük; vagy simán perverz örömből, katasztrófa turistaként nézni a romokat, és az abból való újjászületést. Egy dolog biztos, nem azt érezzük, és nem azt látjuk, ami miatt ez az egész érdekes igazából lenne.
Vasárnap Nápolyban egy szoros rangadóra futotta a kedvenc csapatunktól. A szoros kifejezést inkább a második félidő és az eredményben mutatkozó szűkösség mondatja velem, mert az az igazság, hogy nem sokat tudtunk felmutatni. Persze, lehet mondani, hogy a Napoli jó formában van, és összeszedték magukat a tavalyi katasztrófához képest, bennünk pedig megszülethet a remény, hogy velünk is ez fog majd történni jövőre!
Ehhez persze kellett, hogy jött hozzájuk egy rutinos edző, és rendesen kitakarították a keretet is. A legnagyobb fegyvertény, hogy képesek voltak kidobni Victor Osimhent is, aki hiába kiváló játékos, már Spallettivel is volt bőven problémája, Conte pedig úgy volt vele, hogy 100 milliós címke ide, vagy oda, neki egy ilyen típusú emberre nincs szüksége. Kérdés az, hogy nálunk képesek lesznek-e hasonlóra a nyáron. Mindenesetre Ranieri tartós maradása (még, ha tanácsadói szinten is) már mutat valamerre, hiszen ő aztán képes megállapítani valakiről mennyire használható, és van annyira úriember, hogy tiszteletben tartja az jövendőbeli edző véleményét is (kérdés, persze, hogy fordítva is működne-e, illetve, hogy egyáltalán mi a szent sz*r dolga lesz valójában az szenior mesternek a következő szezonban?)
Előre szaladtam? Igen. De, hát miért tipródnék itt? Amikor elvállatam a Tottenham elleni posztot, akkor valamiért azt gondoltam majd lehet VALAMIRŐL beszélni, de aztán rájöttem, hogy felesleges. Taktikailag megint csak útkeresést láttunk: 4 védővel indultunk a meccsnek, aminek az volt a célja, hogy a széleket le tudjuk rendesen zárni, ehhez képest Celik – El Shaarawy és Angelino – Pisilli kettőst is gyakran megverték, és az alapvonalig le tudták játszani az akcióikat. Ekkor Ranieri áttért a 3 védős felállásra: hagyta, hogy uralják a pálya szélét, viszont a középre adások ne legyenek oly veszélyesek. A középpályán pedig több labdát tartsunk meg. Ezek működtek is, így taktikailag azt lehet mondani szépen megoldottuk.
A másik fontos szegmens, a megfelelő emberek megtalálása volt/van/lesz. Nos, ez a keret – ahogy annyiszor elmondtuk, (szerintem addig lehet még szavalni, míg végül a vonal alá érünk) – nem olyan rossz, még ha irdatlan nagy lyukak is vannak benne. Főleg az a baj, hogy olyan egyéniség, aki mentálisan és fizikailag is képes lenne hátára venni a csapatot nincs köztük. Pedig akár lehetne is: Dovbyk a Monza elleni gólnál például végigvitte az akciót, mert tudta, hogy ezt csak ő rúghatja be, és ott ült a padon a német világbajnok is, akinek tapasztalata és véleménye is van a dolgokról.
Ranieri be is hozta őt a második játékrészre és ez szerintem okos húzás volt, átvette Ndicka szerepkörét, aki addig Lukakuval birkózott (és tudjuk, neki nem a fizikum az erőssége), és be is sárgult már korábban. Hummels-nek azonban jól állt ez a szerep, erősebb is és egész könnyedén megtartotta a belgát. Az egy nagy kivételtől eltekintve. Ez azonban rögtön a második félidő elején jött is, de én nem elsősorban a németet emelném ki, hanem Angelinot. Persze nem azon a poszton kezdett, de akkor is, ennyire elnézni egy átívelt labdát és kiszaladni a biztos pozícióból, számomra megint csak teljesen érthetetlen. Ez meg is mutatta miért állunk így idén, amint felmerül a stabilitásra építés valahogy mindig gólt kapunk, mert annyira durva hibákat követünk el, amiket más csapat évente kétszer, mi minden rangadón (mondjuk ezzel már Mourinho is küzdött)!
Ez pedig nem vetít valami sok jót előre. Most a Tottenhamhez látogatunk, aztán az Atalanta elleni meccs jön. Ha mi ismét a stabilitásra helyezzük a hangsúlyt (márpedig Ranieri arra fogja), de az első hiba után összezuhanunk, akkor egy alapos verésbe is beleszaladhatunk. A Tottenham ugyanis kicsit kétarcú csapat, amikor elkapják a fonalat, akkor simán győznek (a City-t hétvégén verték 4-0-ra idegenben!, előtte a Villa-nak és a West Ham-nek is gurítottak egy négyest), amikor viszont nincs koncentráció, akkor pedig bárkitől vereséget képesek vereséget elszenvedni: például otthon a kieső Ipswich ellen, az EL-ben pedig lesimázta őket egy félidő alatt a Galata (Osimhen duplával).
Persze, ez csak egy EL meccs. Viszont ez most ugyanannyira fontos, mintha bajnokság lenne. Egyszerűen kellenek a pozitív élmények, hogy valahogy a csapat előbbre mozduljon. Nápolyban nem jött a csoda. Erről utólag az jutott eszemben, hogy van ez a Fellini film, az Édes élet (nem a TV2-es sorozat, Győzikével, mondjuk már ahhoz sem vagyunk oly messze). Ebben van egy jelenet, amikor gyerekek találkoznak a Szűz Máriával (vagy a Szentlélekkel, vagy egy mezei angyallal, erre már nem emlékszem, de valami éteri személyiség van a dologban), és minden nap visszatér nekik. Erre a tévések, újságírók, és szórakozni vágyó újgazdagok tucatjai vonulnak ki, bevilágítva az egész teret és hangoskodva követelik, hogy jelenjen meg újra. Mint az várható, így még a Jóistennek (Szűz Máriának, Angyaloknak stb.; a helyes válasz aláhúzandó) sem megy.
És, ha már Édes élet. Van az a híres jelenet, amit magyar tévénézők bőven ismernek: Anita Ekberg mászkál abba a bizonyos szökőkútba és hívja Mastroiannit. Roppant szimbolikus képek, szól a vágyakról, az elmúlásról, meg ilyesmikről (egy kedves barátom úgy fogalmazta meg a film lényegét, hogy „a Film, amiben mindenki le akar feküdni Marcello Mastroiannival, de ő szívesebben beszélgetne inkább a halálról”). Meg szól rólunk is. Mert most az van, hogy se szökőkút, se Anita, se csábtás, marad a lábvizes kismedence, meg a felesleges pénzköltés…
